Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

A kiskereskedelem és a vendéglátóipar a kispolgárosodás folyamatában zási viszonyaiban tükröződnek. Mert 1872-ben az önálló pesti iparűzők 4992 főnyi tömegében 78 % : 3930 személy 50 forint alatt, ezen belül az összlétszám mintegy 40 %-ának megfelelő 2102 fő éppenséggel 20 forint alatt adózik. A jövedelmi adó kulcsa a nyers jövedelem 10 %-a, és bármennyire becsüljük is a kisiparos adóeltitkolási lehetőségeit,[a'2102 főnyi kategória évi jövedelme még az adóalap 2/3-ának eltitkolását feltételezve sem igen mehet túl az évi 600 forinton; jövedelem ez, mely elég szűkös — mint látni fogjuk -, mindössze a közepes jövedelmű, szerény munkáskategóriáénak megfelelő életszínvonalat biztosít csupán. Még a kisiparosság további 17 %-át kitevő 848 főnyi, 20 30 forint között fizetők adója is csak legfeljebb 900 forintos évi jövedelemnek felel meg. E rétegek viszonyainak önállóságuk ellenére szegényes voltát még csak aláhúzza az a körülmény, hogy éppen ők azok, akik addig a külvárosi saját szegényes kis házig sem jutnak el, melynek néhány helyiségét bérbe adva esetleg alacsony jövedelmükön némileg javíthatnának. Csakhamar kiderül ugyanis, hogy az önállósodás nem elég: megkapaszkodni tudni legalább olyan jelentős teljesítmény. S mivel ebben egyre kevesebb segítséget kapnak, a kisiparosság egyre nagyobb része csakhamar nyomorba jut és jórészt dezilluzionálódik: gyanakvása ennek során egyre nő mindazokkal, az indokaiktól függetlenül objektíve kétségtelenül helyzetét előbbre vinni akaró javaslatokkal szemben, melyek különféle szervezett együttműködést és összefogást, valamint szakképzést ajánlanak számára. Jellemző, hogy mikor az Iparegyesület 1868-ban újjáalakult, tagjainak legnagyobb része még csak nem is kézműves, hanem értelmiségi ember. A kisember gyanakvását mindenféle szövetkezéssel szemben a pénzbőség idején az ő érdekeinek védelmére alakult (legalábbis ezt hirdető) hitelszövetkezetek és a népbankok spekulációja, majd csődje csak tovább erősíti. A dezilluzionálódástól már csak egy lépés a politikai radikalizálódás; s bár ez egyelőre még csak az abszolutizmus elleni tömegmozgalmakba vagy a Vidats személye körüli politikai tömörülésbe kapcsolja be őket, korszakunk végére már elég határozottan felismerhetővé válnak a radikálisan ellenzéki kisiparosság majdan oly szélessé váló rétegének körvonalai is. A kispolgárság ilyen radikalizálódását elősegíti az induló munkásmozgalom is. Később még részletesebben ismertetendő két ekkori irányzata közül a liberális polgári védnökséggel induló irány (a felemelkedni akaró munkások számára csupán gazdasági célú szervezkedést és ennek felhalmozásából önsegélyezést ajánlva) már módszerében is eleve sokkal inkább szólt a kispolgárhoz, mint a sajátlagosan proletár elemekhez. Mégsem csoda, ha csakhamar nemcsak a munkások között, de a kispolgárok előtt is megbukott. Hiszen nemcsak az átmenetileg az Altalános Munkásegylet élén álló Táncsics személye jelentett a vergődő kispolgár számára szilárdabb eszményt az önsegélyező kísérletet évtizedek óta politikailag felhasználni akaró ós ezért azt finanszírozni is hajlamos jómódú középpolgároknál; a kibontakozó szocialista munkásmozgalom Táncsics kiválása után sem áll eleve elutasító módon szemben a kispolgárral. Igaz, hogy részben elméleti-elvi tisztázatlanságból, részint — s ebből is következőleg — politikai taktikából is, ám mindenesetre sokáig — haközvetvé is — jelentősen hozzájárulva a kispolgár radikalizálásához. A kispolgárosodás folyamatában a kisiparnál aránylag jelentősebb szerepet játszott a kiskereskedelem és a vendéglátóipar. A népesség számának növekedése és a népességnek a városi életformákkal együttjáró új típusú szükségletei (mindenekelőtt az élelmiszer-önellátás megszűnésének és a háziipartól való elszakadásnak következményei) a kiskereskedelem számára mint láttuk —- jelentős lehetőségeket nyitottak. A kispolgárosodás útja tehát viszonylag e vonatkozásban a legsimább és legzökkenőmentesebb. Számszerű alakulásának adatait korszakunkban a városok gazdasági fejlődésének kapcsán már bemutattuk. Társadalmilag legjellegzetesebb vonásként itt csak a kifejezetten a szegény emberek igényeit kielégítő szatócsok, trafikosok, házalók, zsibárusok, ill. a vendéglátóiparban a korcsmárosok, kávésok, pótkávésok, pálinkamérők számának emelkedésére hivatkozhatunk (túlnyomó többségükben még a városegyesítés éveire is 50 forintnál kisebb jövedelmi adót fizető foglalkozások ezek) — s a nagykereskedelem és hitelügy kiszolgálójaként az ügynökök és alkuszok, végeredményben túlnyomórészt ugyancsak kispolgári egzisztenciák nagyra nőtt számára. Csak Pesten 1870-ben összesen mintegy 3500 önálló kereskedőt, kis vendéglátó-iparost sorolhatunk ide: családtagjaikkal együtt (akik jórészben - az iparosoknál kétségtelenül nagyobb számban — közvetlen segítőik is az üzletben, így megkímélve e réteget az alkalmazott és a munkaadó közötti ellentétek kiélesedésétől) legalább 15 ezer főnyi réteg ez. A kisiparénál a kispolgárosodás számára jóval kedvezőbb lehetőségeikre jellemzően mutat rá az a körülmény, hogy az 50 forinton alul adózók rétege (926 vendéglős és 2584 kiskereskedő) a teljes létszámnak csak 55 %-át, a 20 forinton alul adózó szegényeké pedig csak 20 %-át teszi ki — e foglalkozásokban tehát az önállóknak sokkal nagyobb hányada érvén el a tényleges kispolgárság szintjét, mint azt a kisiparosságnál láthattuk. A kiskereskedelem esetén ezt az is magyarázza, hogy a kiskereskedő, bármilyen szegényes is üzlete, de kénytelen bizonyos raktárkészletet tartani és általában külön üzlethelyiséget — mindez eleve bizonyos tőke meglétét is feltételezi.