Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

hessenek gépeket a fatelepekre anélkül, hogy néhány gépészen túlmenően szakszemélyzetre vagy külön gyár felállításához részvénytársasági formában való egyesülésre lett volna szükségük. Városépítés, fűtés, vasútépítés: e három hatalmas fogyasztó faellátásának kielégítésével nőnek nagy gyorsasággal hatalmasra a XIX. század második felének budapesti faipari vállalatai, hogy csakhamar általános építési vállalatokká fejlődjenek melyeknek nevével nemcsak a budapesti városépítés vagy az egész országra kiterjedő új vasúti és katonai építkezések során, hanem tulajdonosaik személyén át a Budapest nagypolgárságát kialakító tényezők között is még találkozni fogunk. Luczenbacher, Gregersen, a Neuschlossok: vállalataik, melyek jellemzően a vállalkozás tőkeerejére, végig megmaradtak egyéni cégeknek, Magyarország legnagyobb ilynemű vállalkozásaiként jelentős elemei lesznek Budapest ipari koncentrációjának. Az építőipar fejlődésének másik oldalán a téglagyártás állott: iparág, mely rohamos lendületét már 1838-ban, a pesti árvíz utáni nagy építkezési konjunktúra idején megkapta. A pesti téglagyártásban a vezető szerepet már korszakunk kezdetén a pest-budai polgárok kisebb, hagyományos technikájú téglagyárain túlmenőleg is egy modern tőkés vállalkozás bár a harmincas évekig visszanyúló üzem —, a Miesbach—Drasche-féle téglagyári komplexus játszotta. A gyár a Rákoson alakult meg; Miesbach, aki bécsi polgár és Ausztriában 13 szénbánya birtokosa volt, 1838-ban a várostól 52 hold rákosi legelőt kapott, melyen már az árvíz utáni években évi 3 és fél millió téglát termelt. Ahogy termelőképessége nőtt, természetes, hogy gyárát bővíteni igyekezett: 1846-ban már 14 millió téglát termelő telepét a birodalom egyik legnagyobb téglagyárává készült fejleszteni. Ez sikerült is, kivált azután, hogy a gyár tüzelőanyag-szükségletének biztosítására az Esztergom környéki szénbányák bérletébe is belebocsátkozott. Miesbach halála után a gyár unokaöccsének, Dräsche Henriknek kezén tovább terjeszkedik. A végül már Kőbányán kívül Gubacson és Újlakon is telepekkel rendelkező gyárkomplexus évi össztermelése 1869-ben eléri a 39 millió darabot; ugyanakkor Dräsche 11 alsó-ausztriai téglagyárában 153 millió téglát termelt. Ez indokolni látszik, hogy Dräsche 1868-ban kivonult magyarországi üzleteiből: az esztergomi bérletet és a pest-budai gyárakat a 2 millió forint részvénytőkével alakult Kőszénbánya 's Téglagyár Pesten című részvénytársaság veszi át 1,4 millió forintért. Ebből 200 ezer forinttal Dräsche is benne marad a vállalatban, és megtartja értékes pesti házingatlanát is. 1875-re a három volt Drasche-gyár együtt évi 46 millió téglát állít elő, mintegy 740 munkással. A két város területén, illetve környékén ugyanakkor működő 19 kisebb-nagyobb további téglagyárból (jórészt építési vállalatokkal összefüggésben) emellett még csak a nemrég alakult Budapesti Géptéglagyár, a Kőbányai Gőztéglagyár, valamint Lechner János és a Budaújlaki Téglavető Rt. gyárai a számottevőbbek bár összes termelésük a legmaximálisabb számítással együtt sem éri el a 35 milliót. Gépesítettségük is csekély — így munkáslétszámuk aránylag magas, 850 körül van. A többi pest-budai téglagyár jelentéktelen, kézierővel dolgozó kisüzem. A téglagyártás így kialakult pest-budai területi koncentrációját azonban — s az ennek nagymértékben alapjául szolgáló pest-budai városfejlődés jelentőségét — jól érzékelteti az, ha egybevetve csupán a fenti hét nagyobb gyár adataival azt látjuk, hogy 1872-ben Magyarországon 185 téglagyár összesen 100 milliónál több téglát állított elő, mintegy 4600 4700 munkással: Pest-Buda termelése így ennek kb. 80 %-át jelenti. Egyéb Malomipar, szesz- és söripar, vasöntés, gépgyártás, fémárugyártás, faipar, téglagyártás: így gyáripari alakulnak ki, döntően a pest-budai kereskedelem által a városba szállított nyersanyag bázisán, ágazatok illetve tőkefelhalmozásának eredményeképpen a városegyesítés évére a testvérvárosok gyáriparának legfőbb, mind a munkáslétszámot, mind pedig a valóban nagyüzemi üzemformát tekintve leglényegesebb iparágai. 1875 mintegy 22 ezer budapesti gyári munkása közül 14 800 ezekben az iparágakban dolgozik; ebből közel 10 ezer munkás a legjelentősebb mindössze 35 üzemben. Ezek a legjobban gépesített üzemek is: közel 8600 lóerőnyi gépi erővel rendelkeznek. Persze alakul a korban gyári nagyüzem a testvérvárosok területén még más iparágakban is. Az osztrák verseny azonban általában nem teszi lehetővé, hogy e gyárak kiemelkedjenek elszigeteltségükből körülöttük is kialakuljon egy-egy jellegzetes fővárosi iparág. így a vegyiparban megtaláljuk a 250 ezer forint alaptőkével 1867-ben létesült spódium- és csontlisztgyári részvénytársaságot; két jelentősebb olajgyárat; az 1868-ban 600 ezer forinttal részvénytársaságként alapított Flóra szappan- és stearingyárat, mely azonban az alapító részvénytársaság tulajdonából még a városegyesítés előtt egyéni tulajdonba kerül; a Zarzetzky-féle gyufagyárat (1868-ban ez is részvénytársasággá alakul és később lehanyatlik); a Magyar -Svájci Szódagyárat, melyet 1868-ban pesti malomalapítók létesítettek. A bőriparban az Első Magyar Bőrgyári Rt. az 1850-ben alakult Birly-féle bőrgyár bázisán keletkezett, ám a városegyesítés utáni első évben már ugyancsak egyéni tulajdonba kerül, s Machlup-féle bőrgyár néven 95 munkásával és összesen 25 lóerős két gőzgépével hosszú ideig a főváros legnagyobb bőrgyára lesz. Az Újpesten akkor már megalapított VVolfner-féle bőrgyárban a városegyesítéskor ugyanennyi a munkás, de még gépek nélkül dolgoznak, így a Machlup-gyár teljesítményének még csak tört részét tudják teljesíteni.