Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

mindent gyártanak. Végül különösen jellemző a textiliparban, a klasszikus tőkés ipar fejlődő, vezető iparágában, a textilgyártás helyett a közvetlen értékesítéshez kapcsolódó és különben is egyelőre még a manufaktúra szintjén megrekedt textilkikészítés jelentősége. A vegyipar összességében jelentős, de különböző, ugyancsak manufaktúra szintű kis üzemekben van szétforgácsolva. Egészében az egész pest-budai iparra a gyenge gépesítettség (1853-ban csupán 242 működő lóerő), szervezésileg pedig a manufaktúra jelleg a jellemző. Ennek részben oka az is, hogy az üzemek termékeinek értékesítése általában még nincs kielégítően megoldva. Mint már a kereskedelem struktúrájáról szólva is láthattuk, a gyárak jó része maga is kereskedik áruival, mert nincs megfelelő nagykereskedelem, mely termékeinek folyamatos elhelyezését biztosíthatná. Ez főleg a gépiparban igen hátrányos: a megrendelő ugyanis csak a kész áruért fizet, ami a gyárostól jelentős előzetes befektetéseket és tőkéjének hosszas lekötését igényli; amellett minden nagyobb terméke még jóformán egyedi darab. Az előállítási idő pl. egy-egy nagyobb gőzgép elkészítésénél néha öt-hat hónap; s még nagyobb a kockázat a bőrgyárosnál, hiszen a bőr kikészítése néha egy évig is eltart. A testvérvárosok ,,gyári" iparának alakulásában ez években tehát végső fokon, fenti jellegéből elég logikusan következőleg, az általános hazai tőkehiány érezteti mégpedig igen erősen - hatását. Az üzemek közül csupán a Hengermalom, a cukorfinomító és a Wagner-féle vegyigyár áll részvényes alapon, utóbbi azonban igen csekély alaptőkéjű vállalkozás. Az üzemek túlnyomó része így egyéni cég; olyan körülmény ez, mely az ötvenes évek elejének általában is nehéz gazdasági helyzetében az iparfejlődést még inkább stagnálásra készteti. A gyáripari Ez a

kisszerű kép azonban már az 1850-es évek közepéig kétségtelenül átmegy bizonyos kezdődő változáson. Egyrészt megfigyelhetők bizonyos egyenes vonalú fejlődési tendenciák is. Nő a átalakulása gépesítés: 1853 végéig az Óbudai Hajógyár gőzgépeinek teljesítménye 67 lóerőre növekszik; egyik 15 lóerős gőzgépe pl. már 23 munkagépet hajt meg. A gyár ekkor már mintegy 2000 munkásának évi 728 ezer forint munkabért fizet ki. 1854-ben új helyen, immár valóságos gépi erővel dolgozó gyárként kezdi meg működését Vidats János egy már régebben, 1842 óta fennálló gépjavító és mezőgazdasági eszközöket gyártó lakatos-, illetve kovácsműhelyből felfejlődő üzeme: liszt-és gubacsmalom meghajtására is alkalmas gőzgépekkel. 1854 közepére Werther gyárkomplexusában immár 28 lóerős gőzgép hajtja egy gépműhely, szeszgyár, élesztőgyár, gőzmalom gépeit — és üzemeltet egy gőzfürdőt. 1853-ban megalakul a Ruszwurm-féle malom- és gépépítésre berendezett műhely is. Szaporodik az olajgyárak száma is: 1853 szeptemberében Rákospalotán (így kivonva magát a városi fogyasztási adó alól) 36 lóerős gőzgéppel dolgozó nagy gyár nyílik meg: napi 24 munkaórában 42 munkás napi 315 mérő repcét tud olajjá feldolgozni. Es 1853 utolsó négy hónapjában a gyár 25 ezer mérő repcéből, immár 10 ezer q kőszén fogyasztásával, 2000 q olajat sajtol: többet, mint a másik két gyár egyenkénti évi teljesítménye. A manufaktúra formák között megmaradó üzemek közül némi fejlődés van a vegyiparban is, s a testvérvárosok kékfestő és kartonnyomó ipara elégtétellel állapítja meg, hogy a kékfestő céhes mestereket sikerült kiszorítania a vásárokról. Goldbergeréknek ekkor már Bécsben és Aradon, Leitnernek Aradon és Miskolcon, Spitzernek pedig Bécsben — emellett azonban mindegyiknek természetesen Pesten is - vanlerakata, de rendszeresen látogatják a vidéki nagy vásárokat is — láthatóan elsősorban a Dunától keletre, ahová a cseh és osztrák kartonnyomók konkurrenciája még nem ér el. Goldbergernél immár 135, Leitnernél télen 100, nyáron 150- 200, Spitzernél 65 munkás is dolgozik. Bizonyos iparágakban új manufaktúrák vagy nagyobb műhelyek keletkeznek: így 1853-ban egy gomb- és paszománygyár (15 — 20 munkással); 1853-ban Kern József lakatosmester vasbútor-gyártásra kap szabadalmat 12 14 fővel. De új, nagyobb jelentőséghez jutnak régebbi vállalkozások is: így egy 1847-ben alapított budai ólomáru-üzem, lóerejú járgány hajtással, 4 munkással; a Krellwitz-féle, 1838 óta működő „kesztyű-gyár", mely most 6—8 legényt és 40 — 50 varrólánykát foglalkoztat; Skriván János kalap- és sapkagyára, mely 30 férfi- és 6 8 nőmunkással Veszprémtől Temesvárig is ellátja a vásárokat; az 1837-ben alapított és 1840-ben gyári privilégiumot nyert Mannschön-féle ostornyél- és sétabotüzem; a kapitalizmus üzleti könyveit előállító vonalazó nyomdák és könyvkötödék. Együttesen sem jelentős, inkább a városiasodással együttjárva jelentkező, megnőtt és differenciálódó igényeket jelző vállalkozások ezek. Ezzel a még csak szerényen érvényesülő fejlődési tendenciával szemben a testvérvárosok iparában két irányban súlyos és döntő negatív irányú változás jelentkezik. 1854 és 1856 között megszűnik a Valero-gyár és a Leitner-féle kékfestő üzem, a pesti manufaktúra legpatinásabb, legnagyobb múltú vállalatai. A vegyiüzemek közül megbukik a stearingyár, a Gölles-féle vegyigyár, a Lichtl-féle spódiumgyár, a nagyszabású pesti cukorfinomító, valamint az egyik pesti és az időközben, mint láttuk, nagy költséggel újonnan épült nagyszabású rákospalotai olajgyár. Tönkremegy a két frissen alakult gépgyártó vállalkozás: a Dobbs és Zimmermann, valamint a még éppen csak megalakult Ruszwurm-féle műhely; egyre jelentéktelenedik a Hengermalom öntödéje. Jórészt tehát a bontakozó pesti gyáripar éppen azon ágait éri a csapás, melyek az