Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

54. Az Óbudai Hajógyár. Indrikovics János litográfiája, 1858 ehhez egyelőre a vállalkozások saját s többnyire elég szegényes önfelhalmozásán túl még bármilyen más tőke rendelkezésre állt volna. így azután szerények az eredmények - még akkor is, ha elsősorban a már valamilyen gépi meghajtással működő vagy nagyobb munkáslétszámú üzemeket vesszük is számba. A Hengermalom mellé 1850-re felépül a mezőgazdasági felszerelések gyártásában már 1837 óta tevékeny Werther Frigyes budai gőzmalma; 1851-ben bővíti üzemét a még 1844-ben megindult cukorfinomító; 1852-ben egy kis gerstligyár is alakul. Fejlődik a növényi olajgyártás is: a három régebbi gyár mellé 1851-ben lép be Újpesten Schossberger 24 lóerejű gőzgéppel dolgozó olajütője. A textiliparban Valero selyem, bársony és krepp gyártására berendezkedett nagy múltú manufaktúrája és a textilfestő s -nyomó óbudai Goldberger-és Leitner-gyárakhoz 1851-ben csatlakozik Spitzer Gerzson budai textilnyomója; mindezek lényegükben ugyancsak a manufaktúra szintjén állnak. A bőrgyártást öt nagyobb, az 1852-ben alapított óbudai Sternberg-félét kivéve, még mind reformkori eredetű műhely képviseli; a vegyiparban is inkább csak nagyobbfajta laboratóriumok, mintsem akárcsak kisüzemeknek is nevezhető vállalkozások tevékenykednek. A legjelentősebbek jórészt a reformkorban indulnak, mint pl. a Jurenák-féle stearingyár, a Lichtlféle csontszéngyár vagy a valóban már vegyi anyagokat termelő Wagner-féle részvénytársasági vállalkozás festékgyártó üzeme. 1848 előtt alakultak meg a városok vas- és fémiparának jelentősebb üzemei is: a Hengermalom, valamint Ganz öntödéje és három kisebb gépműhely: a mostanra, már láttuk, gőzmalommal is próbálkozó Werther, továbbá Knutzen és Hoffmann műhelyei; egy negyedik 1851-ben alakul Dobbs és Zimmermann közös vállalkozásaként. Mindezekhez csatlakozik a méretekben és gépesítettségében valamennyit felülmúló, még 1831-ben alapított, valóban nagyszabású óbudai DGT-hajógyár, a város legnagyobb ipari üzeme, mely 1851-ben már egymaga öt, bár összesen is csak 23 lóerőt képviselő gőzgépet használ. A gyártelepen 2000-nél jóval több munkás építi a társaság nagy hajóit. Ez utóbbi gyárat (mely azonban termékeit nem Magyarországon hozza forgalomba) s talán a Hengermalmot, valamint Werther fejlődő üzemét leszámítva, kétségtelenül még elég szegényes és főleg még igen gyengén gépesített ipar képe ez, bizonyos jellegzetes vonások azonban már felismerhetők. így mindenekelőtt az, hogy az iparban ekkor még erősen az 1848 előtti, túlnyomórészt kisszerű alapítások dominálnak, továbbá hogy ezenbelül is egyrészt a terménykereskedelem produktumaira felépülő iparágak jelentősége növekszik (a malom-, az olaj- és a szesziparé; meginduló gépesedésük 1852-re a két város gőzgépállományának 2/3-át foglalkoztatja: löOlóerőt), másrészt megindul az ezen iparágak gépi szükségletének ellátására, illetve gépeik karbantartására alakult fémipari vállalatok kibontakozása. Utóbbiakra, melyek a testvérvárosok gőzgépi összlóerejenek 1/4-ét működtetik, különösen jellemző, hogy akár gőzgépek, akár szerszámgépek előállításával foglalkoznak, még nem különültek el a gépet felhasználó üzemtől. Az első vállalkozások még az öntödék és egy-egy könnyűipari üzem keretében működő műhelyek; és ezek is, éppúgy mint az önálló műhelyek, kevéssé differenciált profilúak: alapjában jóformán még 11* 163