Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Világos volt, hogy a polgári forradalom után, az átmeneti gazdasági nehézségek, így elsősorban a pénzhiány megszűntével az igény mind a kisüzemileg, mind a gyárilag előállított kézműáruk iránt még tovább fog növekedni. Am a pesti kereskedők azt is világosan láthatták, hogy mindazok a hátrányok, melyeket a közlekedés kialakuló centralizációja és a vámsorompók lebontása hozott magával, az iparilag fejletlen országban elsősorban az osztrák kereskedelem behatolását fogják megnövelni. Valóban, a pesti Kereskedelmi és Iparkamarának már 1851. évi jelentése tele van panasszal és aggodalommal: „Még alig néhány éve Pest volt a külföld és az örökös tartományok kézműiparának és gyári termékeinek elosztó piaca írják — nemcsak az ország (ideértve Erdélyt is), hanem a dunai fejedelemségek, sőt Törökország felé is. Vásárai az egész birodalom leglátogatottabb vásárai voltak, roppant tömegű áruval és nyers termékkel, sok millió forintos forgalommal. Most ellenben a gőzhajózás fellendülése, a kiépülő pest bécsi vasút, a belső vámhatár megdöntése a kereskedőt közelebb vitte a termelőhöz és a fogyasztóhoz, és ezek már egyre kevésbé igénylik a közvetítő szerepét." 1854-ben megismétlik ugyanezt a panaszt: a vasút rontja a kézműáru-kereskedelmet; a, vidéki vevő szívesen utazik bevásárolni egyenesen Bécsbe, amely különben is sok élvezetet kínál; a pesti kereskedőnek e szakmákban már csak a Monarchián kívüli kapcsolatok jelentik a hasznot. Emellett megszűnt a keleti kereskedelem és általában a korábban sok kezet és tőkét forgató kereskedelem élénk tevékenysége is. 1852-ben a minisztériumhoz intézett feliratában a Kamara ugyanezt hangoztatja: a pesti piacon egyre csökken az „áruk és gyártmányok" keleté, és megdöbbentő üzletpangás állt elő. Amit azonban mindebből a pesti Kereskedelmi és Iparkamara korszakunkban kelt beszámolói és a pesti fővámhivatal ha töredékes és egymással mindig nem is egyeztethető adatai mutatnak, töredékességében is mindenesetre a Pestre irányuló kézműáru-forgalomnak, kezdeti hanyatlás után, végül nagyszabású megnövekedéséről árulkodik. 1852-ben a pesti kézműáru-kereskedelem összesen mintegy 23 millió forintot forgalmaz. Ennek 2/3 részét a vászonáru 2, a selyem 1,8, a gyapot 8, a posztó 3,6 millió forintnyi forgalma teszi ki. További 3,5 millió a fűszer, a festék- és a fűszerkereskedelem (a specerei) jellegzetes áruja; a bőr 1,2 millió forint, az apróáru (a kis vándorszatíScs „Kram"-ját kiegészítő cikkek) 1,25; a papír, kalap, kesztyű összesen 1 millió forint értéket képvisel. Mindez kb. 30 ezer mázsa vízen és mintegy 150 ezer mázsa vasúton érkező kézműárut jelent. E forgalom jelentős része persze Pesten túlra, a Balkánra irányul; az itteni export sokféleségét jól mutatja néhány apró adat. 1853-ban a hazai gyártású, sajátos török formájú üvegáru és a kis ládikákba csomagolt táblaüveg a pesti piacon át megy Szerbia, Románia, Bulgária felé; szólni kell a felvidéki vászonnak a Balkán felé irányuló forgalmáról is, és 1860-ig Szerbiában versenyen kívül állnak a Magyarországon át érkező norinbergi áruk. Pest-Buda áruforgalmában 1870 és 1872 között is kézműáruk, ha nem is vezető helyen, de még mindig elég jelentős mértékben szerepelnek. A három év 71 millió mázsás érkező áruforgalmából súlyra ugyan csak alig 1 millió 200 ezer mázsát tesznek ki ám ez az 1852. évi forgalomnak mintegy hatszorosa. A növekedés valódi súlyát leginkább talán az a tény érzékelteti, hogy az új szállítási eszközök nyújtotta, az üzletet követő azonnali szállítási lehetőségek folytán először a — terménnyel ellentétben szezonhoz nem kötött kézműáru-kereskedelemben válik a forgalom (a modern kapitalizmus természetének megfelelően) immáron folyamatossá, függetlenné a pesti vásároktól. A pesti kézműáru-kereskedők már az ötvenes évek közepére feladják a századelő óta a mai Engels tér közepén sorakozó raktár bódéik at, melyekben az országos vásárok idejére halmozták fel az árut, és megszüntetik a saját költségükön e bódék védelmére tartott tűzoltóságot. Hanyatlik a házatókereskedelem is, mely régebben a vásárok közötti időszakban a fővárosban koncentrálódott kézműipar termékeit kicsinyben árusította a falun, szezononként 2— 3-szor is visszatérve Pestre, hogy a nagykereskedőnél felújítsa kis készletét. Most a vidéki kereskedelmi központokban is egyre sűrűbben nyílnak a helyi kézműáru-kereskedések, s ha részben a pesti nagykereskedőt megkerülve is, alapjában azonban továbbra is nagymértékben ráutalva. Mert a vidéki kézműáru-kereskedő vagyoni viszonyait, hitelképességét már csak a pesti kézműáru-kereskedő ismeri, jelentősebb hitelt is elsősorban csak attól fog kapni; a távoli bécsi, prágai vagy éppen német kézműárú-kereskedőnek már szilárdabb biztosítékok kellenek. így a kézműáru-kereskedelemben a pesti nagykereskedők továbbra is tartani tudják pozícióikat, ha ez persze — éppen az elmondottak folytán az eddigieknél nagyobb kockázattal jár is: a kihitelezett tőkék nagy összege könnyen veszélyezteti mobilitásukat. Mert a nehézkes hazai kereskedelmi jogviszonyok mellett e tartozások behajtása igen nehéz és körülményes: maguk a vidéki kézműáru-kereskedők is állandó bizonytalanságban élnek. így lesz érthető, hogy az 1857. évi pénzválság is elsősorban a kézműáru-kereskedőket fogja sújtani: Pest legnagyobb e nemű cége (Boskovitz N. L.) 2 millió forint kintlevőség mellett megy csődbe. Ez magyarázza meg azt is, hogy 1870-re a pesti kézműáru-kereskedők kiválnak az akkor már túlnyomórészt terménykereskedők vezetése alá került Pesti Lloyd Társulatból, és külön szervezetet hoznak létre: a Magyar Kereskedelmi Csarnokot,