Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
gessé vált nehéz marhabőr-importot. Exportál a pesti piac borjúbőrt is, amit a hazai feldolgozás kevésbé igényel: az ötvenes évek elején mintegy 200 ezer darab megy ki belőle külföldre. A hetvenes évek elejére a bőrkereskedelem Budapesten ilyen módon nagyrészt tranzitkereskedelem, a bécsi bőrpiac erős befolyásával. De volumene igen jelentős; hiszen a keleti marhavész folytán marhabőrből már német, sőt dél-amerikai behozatalra is szorul az ország. Ebben az áruban is a pesti piac látja el elosztóként az Alföldet és Erdélyt is. 1870- és 1871-ben Pestre 145, illetve 236 ezer mázsa bőr érkezik, és 81, illetve 99 ezer mázsa megy el; a Balkán áruja ekkor már csak a birkabőrben jelentős tényező. Az állatkereskedelemnek először Budapest növekvő saját húsfogyasztása lesz jelentős tényezőjévé. Hiszen csak Pest már 1852-ben heti 600 szarvasmarhát eszik meg; 1860-ra évi fogyasztása 41 578 ökör, 12 228 tehén, 10 341 borjú, 15 146 birka és 85 ezer disznó. Ebben a forgalomban is szerephez jut a balkáni: szerb és román állatimport, mely 1861 után azonban igen leszűkül. Am 1858-ban már egyedül a Tiszai Vasút 40 612 szarvasmarhát szállít a fővárosba, a Pesten hizlalt minőségi marhát pedig egyre inkább Bécsbe exportálják, ezzel megindítva a főváros állandósuló húsellátási zavarait, évtizedekre szóló problémát okozva a főváros illetékes köreinek. Hatalmasra növekszik viszont az élősertés-forgalom, amit ugyancsak a vasúti és vízi szállítás lehetőségeinek kibővülése idéz elő. Míg régen csak a marha volt hosszabb távra szállítható, saját lábán hajtva, addig most már a sertést is nagy távolságokra lehet fuvarozni — és nemcsak vasúton: a DGT külön sertésszállító uszályokat állít be a forgalomba. Az így hirtelen fellendülő sertéskereskedelemben a pesti piac központi szerepét azonban alapvetően az biztosítja, hogy Pesten egyre nagyobb jelentőségű lesz a kezdeteiben 48 elé visszanyúló nagyüzemi hizlalás. Megfelelően a Tiszai Vasút nagy sertésforgalmának, Kőbánya 48 körül épült első sertésszállásait most 60 holdra bővítik ki a vállalkozók; a régi Lóverseny tér mellett a főváros mintegy 80 holdat 600 öles parcellákba oszt be, és 50 forintért adja bérbe a kereskedőknek. Pesten így a városegyesítés idején már évi 70— 75 ezer sertést lehet hizlalni, s állandóan 30 35 ezer állat áll hizlalás alatt. 1870 és 1872 között összesen több mint 1 millió 600 ezer sertés érkezik a pesti hizlaldába, ebből a szerbiai sertések száma több mint 470 ezer. E roppant mennyiségből már 1 millió 100 ezer megy tovább: majdnem fele Bécsbe, 300 ezer darab pedig Bodenbachon át Németországba. A többit, mintegy 410 ezer darabot Pest fogyasztja el, illetve a Felvidék felé küldik tovább. Talán ezért is pártolja a város annyira a sertéskereskedelmet: a hetvenes évek elején a Kőbányára érkező sertések után járó községi illetékeket több mint 50 %-kal mérsékelik. Kőbánya így 1873-ig már megindult az úton, melyen nemsokára Közép-Európa sertéshúsellátásának egyik központjává válik. A fa- és a Végül, de nem utolsósorban kell megemlíteni a hazai nyerstermények Pesten összpontosuló vas- forgalmáról széüva Pest hatalmas fa-és vaskereskedelmét is: mindkettőt legtágabb értelemben reskedelem v£ ve) utóbbinál ideszámítva a mindenféle vaseszközök, szerkezetek kereskedelmét is. A fakereskedelemben egyrészt a Pesten összefutó vasúthálózat talpfaigényei (azonkívül az a körülmény, hogy a vasúti hidak legnagyobb részét először fából építették), másrészt a megélénkülő városépítés és a növekvő nagyváros tüzelőszükséglete a fő tényezők, mert bár kezd terjedni az esztergomi szén használata is, a város még az ötvenes években is évi 70 —80, 1870-re már éppenséggel 150 ezer öl tűzifát használ el. Mindezeknek az igényeknek kielégítésére most hatalmas tutajok úsznak le a Vágón és a többi felvidéki folyón a Dunára, s tovább le Pestre a hradeki kincstári erdőkből, Trencsénből, Túróéból, Albrecht főherceg galíciai és tescheni uradalmaiból; Zólyom fája a Garamon át áramlik a Duna felé. A pesti kereskedők már Komáromban vagy még feljebb, már a Vágón lecsapnak a felvidéki fára: 1848 és 1853 között csak az utóbbi helyen évi 12 13 ezer tutajt adnak el, amiből 8 ezer Pestre jön, további 5 ezer egyenesen Bécsbe megy. A tutajok terhet is hoznak: deszkát, zsindelyt, léceket, tűzifát, sőt vasöntvényeket is. Rajtuk kívül 1853-ban 2600 kisebb evezős teherhajó is hurcol építőanyagot, fát, szénát és szalmát. A fakereskedés konjunktúrája az 1870-es évekig csak tovább erősödik: ekkor már Felső-Ausztriából is úsztatnak tutajokat, és — a konjunktúrára igen jellemzően — kifizetődővé válik a vasúti szállítás is Stájerországból. A Felvidékről tutajon már csak épületfa érkezik, a tűzifa vasúton és vízen jön, immár a Duna alsó szakaszáról is. 1873-ban a város megkezdi a fatelepek áthelyezését. Budán a promontori kaputól a Császár-fürdőig tilossá lesz a farakodás - hiszen a. hatalmas farakások már az ötvenes években akadályozzák a hajók kirakodását. 1875-ig Pesten is megszüntetni tervezik a mai Parlament helyén álló faraktárakat: áttelepítik őket a régi Váci úti temető helyére, a pályaudvar mellé. A fakereskedők megtorlásul a fa árának drágításával fenyegetőznek, de ellenállásuk a fa hatalmas kínálata mellett nem sok reménnyel kecsegtetett. Hiszen tudjuk, hogy csak ez évben Pest-Budára már 3 millió 175 ezer mázsa tűzi-, valamint 784 és fél ezer mázsa építőfa érkezett. Az előbbiből mindössze 1576 mázsa (!) ment tovább, az utóbbiból azonban még a felénél valamivel több — jól mutatva részint a kétféle faanyag eltérő szerepét a város gazdaságában, részint - s főleg — a fakereskedelem egyre növekvő jelentőségét.
