Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

Megtorlás az ellenség budavári kiszolgálói ellen Újrakezdődő újoncozás volna. Buda esetében tehát Irányi végül is a pestieknél és az óbudaiaknál messzebb menő személyeserékre volt kénytelen elszánni magát, mint ez gyorsan ki is világlott az átszervezés tárgyában kiadott május 23-i rendeletéből, amely nem szorítkozott a három elmozdított tanácstag visszahelyezésére és a császáriak által helyettük annak idején önkényesen kinevezett három új ember eltávolítására, hanem tisztségétől megfosztott két további, 1848 májusában törvényesen elválasztott tanácsnokot s megfosztotta tisztségétől magát Walheim polgármestert is, egyidejűleg úgy intézkedve, hogy a polgármesteri tisztet most Feley Ede, a városkapitányit pedig - mivel Andorffy Károly egyelőre még nem tért vissza katonai szolgálatából — a januárban véle együtt elcsapott Balássy Antal vegye át, s a megürült tanácsnoki állásokat pillanatnyilag betöltetlenül hagyva.112 Majd néhány nap múlva megkezdődött az ellenséges megszállás idején Budavárában elkövetett bűnök visszatorlása is. Azokat a tisztviselőket például, akiket a császáriak előléptettek vagy teljesen újonnan juttattak hivatalhoz, Irányi, mint korábban Pesten, úgy most Budán is kötelezte arra, hogy térítsék vissza jogtalanul felvett fizetéseiket. S közben munkához látott a honvédsereg mellett működő tábori vésztörvényszék is, hogy leszámoljon azokkal az ellenforradalmárokkal, akiket csak a vár megvétele után kerítettek kézre. így a vésztörvényszék vizsgálatot folytatott Walheim ügyében is, őt azonban végül felmentette, mivel akadtak tanúk, akik azt vallották, hogy a vádlott az ostrom alatt le akart mondani polgármesteri állásáról s csak azért maradt meg mégis hivatalában, mert Hentzi tudomására hozta, hogy ellenkező esetben agyonlöveti. Az elfogott Dániel Novákot viszont, akire kétségbevonhatatlanul rábizonyosodott, hogy az ostrom idején fegyvert kívánt fogni a honvédcsapatok ellen, a vésztörvényszék most könyörtelenül halálra ítélte.113 Ezeknél a megtorló lépéseknél azonban, bármennyire elkerülhetetlenek voltak is, Irányiék sokkalta fontosabbnak tartották, hogy a harcok elülte után a lehető leggyorsabban a forradalom szolgálatába állítsák ismét a főváros erőforrásait s most már persze ne csak a pestieket, hanem a budaiakat meg az óbudaiakat is. Es így — ami például a hadseregfejlesztést illeti május 22-én már Óbuda is megkapta az utasítást, hogy most megint állítson ugyanannyi újoncot, amennyit decemberben volt köteles adni, május 30-ra pedig - sorshúzás alapján — már ki is állította őket, illetve — kitartva az eddigi helybeli gyakorlat mellett — pénzen felfogadott helyetteseiket. S közben — május 25-én — Budára szintén megérkezett a várost — az előző évről elmaradt újoncokkal együtt — ezúttal immár több mint hatszáz honvéd állítására felszólító leirat. Itt azonban az újoncozás most még olyan sovány eredménnyel sem járt, amilyennel 1848-ban, mert a városi vezetők ehelyütt először ismét toborzással próbálkoztak, toborzófelhívásukra azonban egyetlen önkéntes sem jelentkezett, s ezek után mint az előző esztendőben — megint csak elrendelték végül a sorozást is, de foganatosítani ezt sem tudták, mivel a sorkötelesek egy része — a jelek szerint - maga is ragaszkodott az 1848-i gyakorlathoz s ennek megfelelően ez alkalommal is messzire elkerülte a sorozóhelyeket. Es a honvédsereg létszámának gyarapítása igen nagy nehézségekbe ütközött Pesten is, jóllehet itt Irányi intézkedésére Buda megvétele után mindjárt újrakezdték a május derekán a város bombáztatása és a lakosság tekintélyes hányadának akkori szétszóródása miatt félbemaradt toborzást. A toborzóknál önként jelentkezők száma ugyanis még június 11-ig sem nőtt nagyobbra 325-nél, s így csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy a tervezett 1200 főnyi zászlóaljat Pest az eredetileg remélt módon, azaz merőben önkéntesekből sohasem lesz képes létrehozni. Június 20-án tehát végül Pesten is sorozásra fanyalodtak, de a sorozás révén is csak további 178 újoncot tudtak kiállítani, mert a sorkötelesek többsége most már itt sem engedelmeskedett a sorozási felhívásnak. Ami ez esetben nem a forradalom iránt nagyrészt eleve is ellenérzéssel viseltető budaiakról, hanem a korábban jóval lelkesebbeknek és tettrekészebbeknek megismert pestiekről lévén szó — sokaknak persze fájdalmas csalódást okozott, de valójában egyáltalán nem volt meglepő. Hiszen akik május végén belelovalták magukat abba a hitbe, hogy a forradalom vívmányait a honvédsereg győzelmei máris elvitathatatlanokká tették, azok ezek után vajmi kevés értelmét láthatták már a további fegyverkezésnek, amikor pedig utóbb kénytelenek lettek rádöbbenni arra, hogy május végi helyzetmegítélésük téves volt, hogy a forradalom táborának felülkerekedése a valóságban még korántsem tekinthető véglegesnek, mi több: a forradalom vívmányait éppen most minden korábbinál nagyobb veszély fenyegeti, akkor meg - hiába alakítottak ki magukban egyszerre egészen új, sőt a május végivel gyökeresen ellentétes helyzetképet —, ebből kiindulva, megint csak arra a következtetésre juthattak, hogy a további fegyverkezésnek már vajmi kevés értelme van. S azt a bénító hatást, amelyet az általános helyzet hol ilyen, hol amolyan irányba billentő, de mindkét irányban csak végleteket ismerő mérlege gyakorolt az emberek nagy tömegeire, járulékos tényezők még öregbíthették is. Sok-sok sorkötelesnek szeghette például kedvét az, hogy ezekben a hetekben mind nagyobb számban tűntek fel a főváros utcáin félkarú és féllábú volt honvédek, vagy az, hogy egyre többször lehetett találkozni a városban a. harcmezőről