Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

Művészi szempontból nyilvánvalóan az egyházi célokra és a céhek számára készült ónedények voltak a jelentősebbek annak ellenére, hogy ezeket sem szokták az ónművészet termékei közé sorolni, csupán mint ónműves alkotásokat említik. Bizonyos művészi értéket azonban mégis képviselnek. Az edények formái a XVII. századi középeurópai ónművesség által kialakított formáknak felelnek meg. A közép-európai ónművességhez való kapcsolódást a budai és pesti mesterek (a XVIII. századból jeleideg 18-nak a neve ismeretes) származáshelyei meghatározták. A felszabadulás után az első mesterek Bécsből, Brünnből és Braunschweigből kerültek ide, de még a század második felében is jött ónöntő mester Bécsből és Karlsbadból. A többi mester — 1720 után már magyarországi vagy helyi származású volt, mint a XVIII. század második felének két legjelentősebb ónöntőmestere: a budai Fauser Mátyás és a pesti Jurame Sebestyén. Alkotásaik (öt mester művei ismeretesek) nem kimagasló művészi értékűek. Az egyszerű formák és a XVIII. század folyamán egyre inkább egyszerűsödő díszítések a megrendelők ízlése, igénye szerint valók. Ünnepélyes alkalmakra készültek, de nem díszes templomi vagy palotai használatra: puritán egyházi szertartáshoz vagy céhösszejövetelhez. A budai és pesti ónművesek munkáját a XVIII. század folyamán igen széles terület igényelte, A Felvidék igényeit a pozsonyi, nagyszombati, besztercebányai, eperjesi és lőcsei mesterek kielégítették, a Nyugat-Dunántúlét pedig a soproni és a győri mesterek. A XVIII. század második felében az ország többi részén, Budán és Pesten kívül, csupán Debrecenben volt ónöntőmester, de ott is csak egy. A Budán az 1720-as években megjelent olasz é)iiöntőmesterek eltűntek a városból. A század második felében Egerben fordultak elő olasz ónöntők, de ezeknek a munkája inkább technikai jellegű, vagy háztartási igényeket kielégítő, s egzisztenciájukat nem a mesterségük, hanem boltjuk, kávémérésük biztosította.

01 Az ország nagy részének szinte kizárólagos ónműves központja Buda és Pest volt. Volt-e vasművesség Budán vagy Pesten a XVIII. század első felében ? Ezt nem tudjuk. p]mlékei nem maradtak. Amit a XVIII. század vasművességéből ismerünk (ablak-, mellvéd-, lépcsőrácsok, padlásajtók, kapuvasalások, zárak), csak az 1770-es évektől kezdve maradtak fenn. (88 — 89. kép.) Egyszerűbb lenne a pesti és a budai vasművességről beszélni, ha olyan kimagasló tehetség alkotásairól lenne szó, mint például Fazola Henrikéi. Az egri megyeháiza kovácsoltvas kapuja és az érseki palota díszudvarkapujának orom90. A budai városháza lábasórája