Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

rász Ferenczyvel kapcsolatban is felmerült: „Nemzetünk becsülete rég várván már ollyan magyarra, aki meg fogná bizonyítani, hogy a művészségben közülünk is fejlődhetik ki nagy ember." Erre a kifejlődésre a festészet (különösen az arcképfestészet) alkalmasabb terület volt, mint a szobrászat. Igen rövid idő alatt a városban, de az országban is híre terjedt, hogy Barabás nemcsak a bécsi festők pótlására alkalmas, hanem a nemzeti művész iránti várakozásnak is megfelel. Egymás után kapta a különféle megbízásokat főuraktól, nemesektől, polgároktól, katonatisztektől, szerkesztőktől. Festett olajképeket általában évente mintegy húszat, miniatűrképeket, készített akvarelleket, kőrajzokat (különösen sokat a negyvenes években), ceruza- vagy krétarajzokat. Pestre költözésétől kezdve 1847 végéig készített munkáinak a száma meghaladta az ezer darabot. Magának nemigen dolgozott, csaknem minden képét, rajzát megbízásra vagy eladásra készítette. Megkapta, meg is kérte mindennek az árát (s jó kispolgár módján jegyzőkönyvében fel is jegyezte). A negyvenes évek közepén évi jövedelme már jóval meghaladta a 4000 forintot (ez idő tájt a pesti polgármester évi fizetése 800 forint volt); 1836tól 1847-ig 26 264 forintot és 4071 aranyat kapott képeiért. A magyarországi igényesebb megrendelőknek nem volt szükséges már bécsi mesterekhez fordulni. Pesten Barabás tudott úgy arcképet festeni, mint Bécsben Josef Kriehuber, aki ott éppúgy a főnemesség, nemesség, értelmiség és a polgárság arcképfestője volt, mint itt Barabás — és 243. Barabás Miklós: Húsvéthétfő a Gellérthegyen, 1845. Kőnyomat 244. Barabás Miklós: Piac az Aldunasoron, 1843. Vízfestmény. Kiscelli Múzeum