Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848
viszonyát tükrözi. A város csupán a mértékek hitelesítését tartotta fenn magának, és ezt a városkapitánnyal végeztette. A városi számadáskönyvekből azonban kiderül, hogy a hetipiacokon és az országos vásárokon csak igen kevés súly és mérték került a város pecsétjével hitelesítésre. A mérések nagy része a városi hiteles mértékek segítségével történt (ezt már a bérlő végezte), és vitás esetekben is ezekhez folyamodtak a vevők és az eladók. 21 A haszonbérleteknek ebbe a csoportjába tartozott a fürdőkből eredő jövedelem is. Bérbe adta a város a sörfőzés jogát, szedett bért a mészárszékek után egy-egy mészárszéktől (1840ben 40 mészárszék volt a városban). 1840-ben a szemétfuvarozás jogát is bérbe adták (addig intézményes szemétfuvarozás nem volt a városban). A bérletek másik csoportját a különféle ingatlanbérletek tették ki. A város 1827-ben a kö- ingatlanok vetkező ingatlanokat adta bérbe: a Német Színházat (ennek bére a Szépítési Alapot gyarapí- bérbeadása totta), az Üllői éiti, Soroksári úti és Váci éiti határcsárdákat, a hajóhídfőnél levő vendéglőt, a kőbányai kocsmát, az utcai pálinkamérést, a Kerepesi úti tűzoltószertárnál levő és a polgári lövölde mögötti mészárszékeket, a városháza épületében levő üzlethelyiségeket, a belvárosi elemi iskola és a városháza pincéjét, különböző telkeket (a városi faraktárnál, a tábori raktárnál, a váci vonalárkon kívül, az úgynevezett Zerge-ház mögött a Józsefvárosban, a ferencvárosi Csillag utcában, Kőbányán téglaszállításra). Adott — nagy területet — az 5. tüzérezrednek tüzérségi gyakorlótér és később a Gazdasági Egyesületnek 230 holdat lóversenytér céljára. Bérbe adta a város a Eürdőház-szigetet, a tulajdonában levő rétek nagy részét, a kaszálást, a Kis-Zuglóban levő nádast, a mészégetőt, a homok-, agyag- és sóderbányákat, 1840 körül a Harmincadhivatalnál levő jégvermeket és a mai Népszínház utca végén levő sertésszállásokat. A haszonbérek mellett a város többi jövedelmi forrása meglehetősen szerény volt. Arány- Egyéb bevételi lag még a legjelentősebb a telekkönyvi jövedelem volt, amely a városban eladott ingatlanok f orr ások átírási díjaiból adódotl. A telekkönyvi jövedelem a XIX. század első felében csaknem minden évben meghaladta a teljes bevétel tíz százalékát, és nagyobb ingatlanforgalom esetén (mint 1840-ben) a 15 százalékot is elérte. Rendszeres jövedelmet, de a telekkönyvi jövedelemnél jóval jelentéktelenebbet jelentettek a polgárdíjak. A polgárdíj-bevételek a XIX. század első negyedében alig haladták meg a teljes bevétel egy százalékát, a második negyedben pedig fokozatosan az egy százalék alá süllyedtek. A város többi bevételi forrása azonban még a polgárdíjaknál is jóval szerényebb volt. Évente pár száz forint folyt be a városi pénztárba a büntetéspénzekből, a költözési díjból, bélyegzési és hitelezési díjakból, nem talált árvák örökségrészeiből, az állam rabjai tartásáéit járó térítésekből. Pár ezer forint folyt be a bérkocsisok taksájából, régi hátralékok kiegyenlítéséből, caducitásokból (törvényes örökös nélkül meghalt városi polgár vagyonából), bánatpénzekből, kövezet- és csatornaépítési hozzájárulásokból, a városba behozott bor után fizetendő összegekből, széna-, állat- és kőeladásokból. Időnként a városi telkek eladásából befolyó összegek jelentettek komolyabb jövedelmet, mint a XVIIL század utolsó évtizedében a mai Lipótváros területének parcellázása, amelynek során 1789-től kezdve tíz év alatt 174 253 forint bevételhez jutott a város. 22 Ilyen nagy lehetőség azonban ritkán adódott. A XIX. század első felében volt néhány esztendő, amikor egyáltalán semmi, s jé) néhány, amikor csupán pár száz forint folyt be a városi pénztárba telekeladás címén. Az is előfordult — nem egy esetben —, hogy a városi tanács később igen értékesnek bizonyult telkeket krajcárokért elkótyavetyélt, mint a mai Roosevelt tér, Akadémia utca, Széchenyi utca, Münnich Ferenc utca és Zrínyi utca által határolt csaknem 10 000 négyszögöles területet, amelyet 1791-ben 4047 forintért adott el öt pesti ácsmesternek, fatelep céljára. Pest város bevételei 1790 után emelkedtek ugyan, ez az emelkedés azonban meglehetősen szerény volt, és nem állott arányban a megnövekedett szükségletekkel. A nehézségeket fokozta még az is, hogy az előirányzott bevételeknek csak egy része folyt be a városi pénztárba: 1810ben az előirányzatnak 95,7 százaléka, 1820-ban 85,8 százaléka, 1830-ban 73,3 százaléka, 1840ben már csak 65,3 százaléka. A XIX. század első éveitől kezdve a városi tanács a város háztartásának egyensúlyban tartására két eszközt alkalmazott: a városi adót és a — már korábban is szerényebb mértékben űzött — pénzügyleteket. Városi adót Pesten 1802-től kezdve fizettek; ,,a közönséges szükségekre megkívántató reá- Városi adó ac/ás"-nak (gábának, németül Gabennek) nevezték, egykorú: meghatározás szerint azért, mert ,,minden királyi adó fejében fizetendő radikális pengőforintra ráadásul még megfelelő összeg fizetendő a városi kasszának". A ráadás összege, a szükségleteknek megfelelően, évenként változott, de mindig magasabb volt, mint a királyi adó. Például 1830 —31-ben Pest városának 27 548 forint királyi adót kellett fizetnie; a ráadás ebben az évben a királyi adónak több, mint a háromszorosa volt: 87 220 forint, és másfél évtized múlva már ennek a csaknem kétszerese. A XIX. század első felében a városi adó összege a városi bevételnek 20—30 százalékát tette ki évente.
