Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

engedélyt azzal a megszorítással, hogy gyártmányait esak gyógyszerészeknek adhatja el. Ennek ellenére műhelyét fokozatosan fejleszteni tudta. A másik ekkor alakult vegyészeti üzem Kalivoda Ferenc Eszékről ideköltözött gyógyszerészé volt. 1838-ban kapott engedélyt növényi, állati és ásványi anyagokból készítendő vegyészeti cikkek és gyógyszerek gyártására. Szesz- és Bizonyos mértékben fellendül ebben az évtizedben a szesz- és ecetgyártás is, ami egyrészt a ecetgyártás városi polgárság lassan növekvő jólétének, másrészt a városi szegénység számbeli növekedésének a következménye. Pesten 1836-ban 32 engedélyezett pálinka- és ecetfőző volt. Ezeknek a többsége azonban jelentéktelen kis vállalkozás, alig akad köztük néhány, amelynek a munkáslétszáma megközelítette a 10 főt. E kis vállalkozások sorából ekkor csupán Schuller Mihály 1825ben alapított üzeme emelkedett ki. Schuller 1835-ben gyári kiváltságot, 1836-ban pedig lerakatállítási engedélyt kapott. Gyárának fenntartását és fejlesztését azonban tőkegyengesége akadályozta: 1838-ban Schlesinger Móricnak adta bérbe az üzemet, amely ekkor 22 munkást foglalkoztatott. Uj szesz- és ecetgyártó üzem ebben az időben csak egy alakult: Robitsek Sándor 1839-ben kapott kiváltságot ecetgyártó üzemére, amely 10 fővel dolgozott. A szeszgyártás fellendülése (Pesten ekkor még csak csekély mértékben, de az országban már egyre gyorsuló ütemben), összefüggésben a mezőgazdasági termelés kapitalizálódásával, annak a felismerésnek a következménye volt, hogy a mezőgazdasági áruk termékátalakítás révén hasznosabban értékesíthetők, és hogy az egyre tökéletesedő gépek alakalmazásával jóval nagyobb eredményt lehet elérni, mint az addigi — hagyományos — eljárással. A gőzzel működő szeszfőző berendezések iránti igény egyre nőtt, s ennek következtében az ilyen berendezések gyártása, felszerelése, javítása is hasznos vállalkozásnak ígérkezett. Mezőgazdasá- Werther Frigyes rézműves és vegyészeti berendezés gyártó 183

Üben költözött Magyarországai gépgyártás ra. Budán, a Krisztinavárosban telepedett le, s itt állította fel üzemét. Tíz év alatt az országban 59 szesz-, 10 sör- és 26 ecetgyártó berendezést helyezett üzembe. Werther üzeme kezdetben csak a szeszfőző készülékekhez szükséges alkatrészeket gyártotta, néhány év múlva azonban már készítettek itt — a modernizálódó nagybirtokok részére — a sör- és ecetgyártáshoz szükséges eszközöket, felszereléseket, malátaszárítókat, szecskavágókat, cséplőgépeket, gazdasági szerszámokat, sajtolókat is. Amikor Werther a Helytartótanácstól 1840-ben a gyári kiváltságot megkapta, állandóan 40—50 munkást foglalkoztatott. A mezőgazdasági gép- és eszközgyártás tehát hasznos vállalkozásnak bizonyult, és e jól fejlődő budai üzem mellett a harmincas években Pesten is keletkezett két kisebb mezőgazdasági gépgyártó műhely. Az egyiket a miskolci születésű Szijj Sámuel alapította 1833-ban. Műhelyének fejlődését különösen az biztosította, hogy az általa Allenbach Ernő Frigyessel együtt feltalált kukoricamorzsoló gépre három évi szabadalmat kapott. A másik pesti gépgyártó üzemet 1837ben az aacheni származású Knutzen Henrik „erőművész" létesítette. A harmincas években tehát a pesti, budai és óbudai gyáripar egyrészt új iparágakkal bővült (cukor-, hajó-, tégla-, gyufa-, vegyészeti gyárak alakultak), másrészt megjelentek olyan gyártípusok is, amelyek már bonyolult szervezettséget, gépi ellátottságot és a korábbinál jóval alaposabb szakismereteket követeltek. Ezeknek az új gyáraknak a fejlődését, sőt sok esetben az alakulását továbbra is akadályozták azok a tényezők (mint a céhek ellenséges, a városi tanács ha nem is ellenséges, de közömbös magatartása, a tőkehiány, hitelhiány), amelyek miatt a város gyáripara nem tudott jelentősebb erőre kapni. A régi üzemek Az új és a legtöbb esetben csak igen szerény üzemek mellett a régi üzemek is — amennyiben az 1830-as egyáltalán fenn tudták tartani magukat — hasonló gondokkal küszködnek. A rákospalotai poszevekben tómanuíáktúra ekkor már elhalófélben volt. Thoma József budai bőrgyára, hiába vezetett be német és francia tapasztalatok alapján új bőrkikészítési eljárást, abban a versenyben, amelyet főképp a már gépi eljárásokkal dolgozó mainzi bőripar jelentett ekkor, nem tudott fennmaradni. Lehetséges, hogy aThoma-gyár összeomlását siettette az a konkurrencia is, amelyet az 1839-ben alakult pesti Pollák Ferenc-féle bőrgyár jelentett. Pollák üzemében 12 segéd dolgozott. Vogel, akinek a bútorgyára a dekonjunktéira időszakát nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelte át, tőkéjét fokozatosan immobilizálta: a húszas évek második felében épült lipótvárosi palotája után 1833-ban a Terézvárosban építtetett emeletes házat. Vogel 1838-ban bekövetkezett hirtelen halála után az üzem megszűnt. A Valero-gyár, amely a dekonjunktúra vége felé ismét erőre kapott, a harmincas években állandó gondokkal küzdött. Nagy nehezen megszerzett kölcsönökkel sikerült ugyan az addig elért termelési színvonalat fenntartani, 1836-ban azonban már kénytelenek voltak leépítéshez folyamodni: 140 munkást elbocsátották, és csak 180-nal dolgoztak tovább. Valószínűleg a Valero-gyár pangásának köszönhette a megfelelő tőkével rendelkező Duránszky Fülöp János, hogy az 1838ban alapított és a következő évben gyári kiváltságot kapott pesti selyemszalag- és gyapjúkészítő üzeme megerősödött: 31 munkást foglalkoztatott. A régi üzemek közül ebben az évtizedben csupán kettőnek a fejlődése volt zavartalan. Laszki Izsák olajgyárának nyugodt fejlődését az biztosította, hogy szerződéses kapcsolatban volt a