Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848
Va l c-ro JA. S elv nn^ á ra ;i királya hau . J. .U'ftfcrox .iW//f /(////>//'<A' ùi der ftati €</sq<t/sc i gek gyártásával is foglalkozott. Schuller Mihály 1824-ben kapott Pesten letelepedési engedélyt, egy év múlva pedig jogot arra, hogy a saját gyártmányú készítményeit árusíthassa. E szerény keretek között induló kis pálinkafőzde egy évtized alatt tekintélyes üzemmé fejlődött, és 1835ben privilégiumot is kapott. A dekonjunktúra ideje alatt a fentieken kívül még két kis üzem alakult Pesten. Reinold Károly rézművesmester fiai létesítettek — a céh szívós ellenkezése dacára — egy-egy üzemet. Reinold Károly, aki később nevét Remekházira magyarosította, már 1819-ben kért kiváltságot rézedény és tűzfecskendő-készítő üzem felállításához, de azt csak 1825-ben kapta meg. Tűzifecskendőket és vízvezetékeket készített; üzemének felemelkedését azonban elsősorban az állami megrendelések tették lehetővé. Testvére, Reinold Ferenc rézműves és mechanikus egy borlepárló készüléket talált fel, műhelyét azonban csak társtőkével tudta fejleszteni. Mau timer Ádám pesti nagykereskedő, aki a Kadisch— Kanitz-féle posztógyárban is érdekelt volt, lett a társa. Elsősorban a vidéki mezőgazdasági iparban szükséges termelőeszközöket gyártott: pálinkafőző üstöt, szeszlepárló-, borfejtő-, sörfőző-, hűtőkészüléket. Gyárengedélyt 1826-ban kapott. Ezek az új gyárak tehát egyrészt igen Szerény keretek közt alakultak és működtek, s többsé- A budai, pesti gük mezőgazdasági termékek egyszerű feldolgozásával foglalkozott. Budán és Óbudán ebben f s Ó * m % ai a az időszakban új üzem nem alakult. A dekonjunktúra, az általános magyarországi tőkehiány, dekonjunktúa külföldi vállalkozók érdektelensége, a gyáripart akadályozó céhrendszer, a belső piac igényei- ra idején nek csökkenése következtében a pesti, budai és óbudai gyáriparnak a II. József korában, majd a konjunktúra idején való eléggé bátortalan és szerény fejlődése nemcsak megakadt, hanem a lassú sorvadás jeleit mutatta. A régi gyárak, üzemek közül Pesten csak öt, Budán négy, Óbudán kettő vészelte át a dekonjunktúra nehéz éveit. Közülük a legszerencsésebben a Valero-testvérek selyemgyára. A szerencsének azonban ebben az esetben is jóval kisebb szerepe volt, mint a szakértelemnek és az üzleti érzéknek. A Valero-gyár 1818-ban 70 munkással dolgozott, 40 szövőszéken, tehát a termelése az 1801. évinek az egynegyedénél is kevesebbre csökkent. Azonban e csökkenés ellenére is ez a gyár volt ebben az időben a legjelentősebb a pesti, budai és ó-budai gyárak között. (151. kép.) A gyár termelésének ezt a mélypontját egy évvel később kereskedelmi összeomlás is követte: 1819-ben Valero Antal kénytelen volt megszüntetni bécsi üzletét, mivel tartozásai nagymértékben meghaladták követeléseinek összegét. Ez a kereskedelmi összeomlás azonban nem bukást hozott magával. Valero Antal a kereskedésbe és az iparba fektetett tőkét átcsoportosította, a gyár termelését és a kereskedelmi tevékenységet szerényebb keretek között folytatta, de új, korszerű gépek alkalmazásával biztosította a termelés lassú és szolid emelkedését. A Jacquard lyoni selyemtakács által 1801-ben feltalált szövőgépet (amelyből 1812-ben már 18 000 működött Fran-
