Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

ciaországban, és 1816-ban már Bécsben is használták) Valero is bevezette pesti gyárában. Ezáltal a gyár termelékenysége emelkedett, és termelését is — olcsóbban — növelni tudta. A Valero-gyár 1822-ben már 70 szövőszékkel dolgozott, állandó munkásainak száma meghaladta a százat; nagyobb lendülettel folytathatott kereskedelmi tevékenységet pesti, szegedi, debreceni lerakataiban, sőt 1822-től kezdve egy bécsi szalaggyár pesti lerakatának is a bizományosa lett. A fellendülés a következő években is folytatódott: 1826-ban a Valero-gyár már 86 szövőszékkel és 162 munkással dolgozott, tehát nyolc év alatt több mint kétszeresére növekedett. A másik pesti selyemgyár, Wagner Ignácé a Valero-gyárnál jóval szerényebb keretek között működött ebben az időben is. Szövőszékeinek a száma 1818-ig 30-ról 17-re csökkent. Wagner Ignác azonban szívós munkával, a dekonjunkturális nehézségek ellenére is elérte azt, hogy a többször kérelmezett gyári kiváltságlevelet 1828-ban megkapta. A harmadik pesti üzem, amely átvészelte a dekonjunktúra időszakát, a Vogel-féle bútorgyár volt. A gyár munkáslétszáma ugyan erősen csökkent: 1816-tól 1818-ig 130-ról 75-re (ebből „házon kívül" 31 dolgozott), vidéki lerakatait is — a debreceni kivételével — fokozatosan megszüntette. Pesti lerakatában viszont nemcsak saját készítményeit árusította, hanem — 1820-tól kezdve — tükörárusítással is foglalkozott. A Kehrer (volt Kemnitzer)-féle bőrgyár, valamint Lipp Sebestyén és Hesz Ferenc acélüzeme a korábbinál jóval szerényebb keretek között működött: se tőkéjük nem volt üzemük fejlesztéséhez, se jelentősebb igény termékeikre. Termelésükkel — főképp a kereskedés révén (a Belvárosban voltak lerak ataik) — fennmaradásukat tudták csak biztosítani. Kanitz Joachim rákospalotai posztógyára, amely 1820-ig, amíg a katonai megrendelések tartottak, még fejlődni is tudott: 152 munkást, köztük 30 gyereket és 25 rokkant katonát foglalkoztatott 40—50 szövőszéken. A katonai posztószállítás megszűnése azonban megingatta a gyár alapjait: 1834-ben posztót már nem is gyártottak, hanem csak fehér pamutfonalat festettek és fehér pokrócot kallóztak 8 napszámossal a rákospalotai „gyárban". A konjunktúra idején működő gyárak közül Budán a dekonjunktúra időszakában csupán négy gyár tudta fenntartani magát. Ezek közül a kortársak a Müller-féle kocsigyárat ós a Rosconi-féle selyemgyárat emelték ki. A kiemelés azonban meglehetősen relatív értékű, hiszen a kocsigyárban csupán 14 segéd dolgozott, a selyemgyárban pedig 36 szövőszéken 60, az 1828-as összeírás szerint 40 munkás. E két üzemnek, gyárnak a fennmaradását, fenntartását csupán az idejében elnyert kiváltságlevél és ennek következtében a szakmai és szervezési lehetőségek biztosították. Fejlődésre, fejlesztésre a dekonjunktúra viszonyai között nem volt lehetőség. A megrendelések korlátozottsága és az elsősorban bécsi konkurrencia (a kocsigyárnál), a tőkehiányon és az üzleti óvatosságon kívül az állami támogatás hiánya, a kereslet csökkenése, illetőleg a külföldi gyárak pesti lerakataival való reménytelen verseny (a selyemgyárnál) minden — esetleg felmerült — fejlesztési szándéknak az útjában állott. A másik két budai „gyár", Thoma József és Kohner József bőrgyára a céhes műhelyektől továbbra is csak abban különböztek, hogy anyagi, szakmai és üzleti lehetőségeik mások voltak. Thoma a konjunktúra alatti sikeres vállalkozásból származó vagyonának egy részét ügyesen, okosan és óvatosan fektette ipari vállalkozásába. Kohner pedig azt a lehetőséget, hogy 1812-ben Magyarországon elsőként kapott gyári engedélyt szattyánbőr előállítására, a szerényebb keretek között is ki tudta használni. E két gyár évi termelésének értéke a dekonjunktúra első éveiben a csekély munkáslétszám ellenére is jelentős volt, s ha ez a dekonjunktúra hatására a következő években csökkent is, nemcsak vagyonuknak, hanem termelésüknek az értéke is meghaladta az 50 000 forintot, amely a gyári kiváltságlevél elnyerésének abban az időben egyik feltétele volt. Kohner 1821-ben, Thoma 1822-ben megkapta a kiváltságlevelet. Óbudán a dekonjunktúra időszakában csupán két üzem működött tovább, a Goldberger- és a Kanitz-féle kékfestő gyár, tehát az a két vállalkozás, amely elsősorban azzal tudta fenntartani magát, hogy már a század elején pesti nagykereskedői jogosítványt szerzett. Goldberger Ferenc üzeme 1826-ban is még csak közepes nagyságú — gyári engedély, illetve privilégium nélkül működő — üzem volt. Nagyobb fellendülése a dekonjunktúra idején kezdődött el, amikor 1828-ban az alapító az üzemet fiának és unokájának, Goldberger Sámuelnek és Fülöpnek adta át. Ennél az üzemnél — mint a korábbi időszakban is — jóval jelentősebb volt a Kanitz-féle kékfestő gyár. A tulajdonos tőkéjének 70 százalékát 1821-ben az üzem fenntartására fordította. Az üzem működését a dekonjunktúra csak minimális mértékben befolyásolta. A dekonjunktúra időszakában tehát jelentős pesti, budai és óbudai gyáriparról alig-alig lehet beszélni. A három városban gyárnak nevezett 22 kis üzem működött (6 textil-, 4 szesz-, 3—3 bőrés gép-, 2 olaj-, 1 — 1 kocsi-, kalap-, bútor- és acélgyár), de ezek közül háromnak még ebben az időben sem volt gyári privilégiuma. Közülük csupán az a 10 üzem emelkedett ki valamelyest, amely a gyári privilégium birtokában, megfelelő termelési eredménnyel, illetőleg az ezeket biztosító tőkével lerakatokat tudott Pesten és esetleg a vidéki városokban is tartani, tehát az ipari tevékenységét összekapcsolta a közvetlen kereskedelmi tevékenységgel.