Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

sét, és a város kedvezőnek tűnő iparos-ellátottsága is úgy jött létre, hogy fejlődésében megakasztotta, illetőleg elsorvasztotta a környék kézműiparát. környékbeli A Buda és Pest környéki mezővárosokban és falvakban a XIX. század első felében csak céhes ipar 44 c

^j

1 m

űködött, illetőleg alakult. Például Óbudán volt varga, halász, magyar és német szabó, molnár, asztalos, kádár, szűcs és tímár, valamint csizmadia céh, Soroksáron kovács és bognár, molnár és halász, csizmadia és varga céh, Promontoron molnár céh és a lakatosok, szabók, kerékgyártók, vargák, halászok, takácsok, asztalosok, kádárok, esztergályosok, nyereggyártók, kötélgyártók, kovácsok közös céhe, a pilisi járásban mészáros és takács céh, Zsámbékon kovács és kerékgyártó céh, Harasztin a molnárok, sütők, kerékgyártók és kovácsok közös céhe, Szentendrén kádár, varga, molnár, csizmadia, kovács és kerékgyártó, szabó, kereskedő, molnár és halász, valamint asztalos céh, Ráckevén molnár, csizmadia, szűcs, szíjgyártó, takács, szűrszabó, valamint kovács és bognár céh — tehát olyan céhek, amelyeknek a feladata szinte kizárólag a helyi szükségletek kielégítése volt. Az ipar- Az 1840-es évek során a politikai gondolkodásban az iparszabadság követelése egyre nagyobb ^Mrd^e m

®

r

tékben előtérbe került. „Nemzeti iparunk", amelyen az ország gazdasági erőit (a termelőt, a kézművest, a kereskedőt) értették, kibontakozásának egyik legfőbb akadályát a céhrendszerben látták. Horváth Mihály 1840-ben a magyarországi ipar három évszázados történetének leírását ezzel fejezte be: „igen kívánatos, hogy ezen, a középkor bélyegét viselő, természeténél fogva szűkkeblűségre hajló s azért abból soha ki nem vetkezhető intézet eltörültessék". Szokolay István, Magyarországon az első, aki alapos felkészültséggel és tájékozottsággal boncolta a céhkérdést (könyve Czéhek és iparszabadság címmel 1846-ban jelent meg Pesten), szintén arra a megállapításra jutott, hogy „ha tehát ipart akarunk, mi nélkül elvesz hazánk, mint elveszend bármellyik is, szükség, hogy korlátjait, akadályait, a czéheket töröljük el". Az iparszabadságot és a céhek eltörlését követelőkkel szemben az 1841-ben megalakult Iparegyesület nem tartotta kereszt ül vihetőnek és célszerűnek a céhek eltörlését, míg a jobbágyrendszer fennáll, mert attól tartott, hogy a földművelést elhagyók túlságosan elárasztanák az ipari mesterségeket. A céhek fenntartása mellett azonban az Iparegyesület is szükségesnek tartotta a céhek megreformálását, mégpedig jóval radikálisabb módon, mint ahogy azt az 1813. évi céhszabályozás tette. Javasolta a mesterfelvétel megkönnyítését, az iparűzési korlátok tágítását, a vándorlás eltörlését, az ipari oktatás rendszeresítését, és azt, hogy a mesterek korlátlan számban alkalmazhassanak segédeket és inasokat.

55 Az iparszabadságot és a céhek eltörlését követelők, valamint a céhek radikális reformját javaslók érvei a céhrendszernek Budán és Pesten is teljes mértékben érvényesülő, az ország és a a városok gazdasági fejlődését akadályozó szerepe ellen irányultak. A céhrendszeren azonban a korszak végéig nem történt változtatás. Az iparszabadság, amely a gyáripar kifejlődésének és megerősödésének az egyik legfontosabb feltétele volt, a feudalizmus keretei között nem tudott megvalósulni. A XVIII. század utolsó negyedében keletkezett budai és pesti manufaktúra(gyár-) ipar fejlődését a XIX. század első felében nemcsak a bécsi kormányszerveknek a magyar ipar fejlődését gátló politikája, nemcsak a napóleoni háborúk utáni dekonjunktúra és a tőkehiány akadályozta, hanem a céhrendszer is. A XIX. század első felében mindezen akadályok ellenére azonban a pesti s a budai manufaktúra- és gyáripar, ha nem is a szükséges mértékben, de gyarapodott és erősödött. Céhes üzemekből tőkés üzemek fejlődtek ki, keletkeztek céhen kívüli vállalkozásokból is ipari üzemek, és sor került arra, hogy bizonyos mértékben a külföldi tőke is bekapcsolódjék a budai és a pesti gyáriparba. 3. MANUFAKTÚRÁK, A GYÁRIPAR KIALAKULÁSA Az a nagy lendület, amely az 1780-as években a budai és a pesti manufaktiirák (céhes kereteken kívül keletkezett, a céhes műhelyeknél nagyobb munkáslétszámmal, nagyobb munkamegosztással, jóval nagyobb termelési eredményekkel és nem utolsósorban bizonyos mértékű gépesítéssel működő üzemek) létesítését eredményezte, a XVIIL század utolsó évtizedében megtorpant.

56 A) Manufaktúrák a XVIII. század végén selyemipar Az 1790 előtt alakult csaknem 20 pesti, budai és óbudai manufaktúra, gyár közül alig néhány <gtorpanása állott fenn hosszabb ideig. Többségük már az 1780-as évek végén megszűnt. Kivételek Pesten a Valero-testvérek, ifj. Beywinkler József, Leimmcr Antal és Riegler János selyemgyárai voltak, valamint Kemnitzer János nagyobb méretű bőrgyártó műhelye, Budán Kuny Domokos edénygyára és Müller Fülöp kocsigyára, Óbudán pedig Beywinkler Sámuel selyemgyára és a