Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

Mazzucato-féle „királyi gyár", a selyemgombolyító. Ezek a fennmaradt üzemek — a Valerogyár kivételével — csak meglehetősen rövid ideig, illetőleg igen szerény keretek között folytatták működésüket. Kemnitzer János, aki a háborús konjunktúra idején a hadiszállítások révén megerősödve a céhes keretekből szabadulni kívánt, 1799-ben kapott gyári kiváltságot. Bár gyártmányai az országban mindenütt keresettek voltak, az üzemet sem Kemnitzer, sem 1809 után rokonai: Kehrer Ferenc és József nem tudták nagyobb méretűvé fejleszteni; sőt, a dekonjunktúra idején az addig is elég csekély munkáslétszámot még csökkenteni voltak kénytelenek. Kuny Domokos gyára 1786—1794 között több mint kétszeresére emelte a termelését. 1791től kezdve már öt kemencével dolgozott, és 1792-ben császári kiváltságlevelet kapott, nem általában a fajansz, hanem csupán a márványozott fajansz gyártására. A korlátozott kiváltság, a jelentkező konkurrencia, a nyersanyaghiány, kereskedői csalárdságok ellenére még két évtizedig fenntartotta az üzemét, s ez idő alatt gyártmányainak jó híre és keresettsége is erősödött. Az 1810-es évek elején azonban a Helytartótanács (az Egyetem szakvéleménye alapján, amely kifogásolta a gyár készítményeinek a minőségét) Kuny Domokos gyárának működését megszüntette.

57 Müller Fülöp krisztinavárosi kocsigyára fejlődését az 1790-es években tőkehiány akadályozta ugyan, de szerény keretek között tovább működött. Az 1780-as években Pesten, Óbudán, Budán nagy lendülettel meginduló selyemipari „gyárak" többsége viszont már 1790 előtt megszűnt a tőkehiány, a nyersanyaghiány és a külföldi gyárak nagy konkurrenciája következtében. A selyemipar elsorvadásának okai között nem hagyható figyelmen kívül az, hogy az 1780-as évek túlzott reményekkel kecsegtető iparpolitikája éppen olyan helyzetet teremtett, mint a XVII. század végének a telepítéspolitikája: sokan (és legtöbben) a konjunktúralehetőségeket érezve, szinte kalandor módon igyekeztek kihasználni ennek a lehetőségnek az előnyeit, megfelelő anyagi és szakmai felkészültség nélkül. A selyemipar nyersanyaghelyzetének alapos ismerete hiányában és állami támogatásra számítva alapított kis üzemek (tulajdonképpen műhelyek) összeomlottak, amikor nemcsak az államtól várt anyagi támogatás maradt el, hanem a folyamatos és olcsó nyersanyagellátás is nagy nehézségekbe ütközött. A selyemgubókat ugyanis a magyar kamara váltotta be, szerződés szerint bécsi kereskedőknek adta el, és a magyarországi selyemszövők magasabb áron voltak kénytelenek azt visszavásárolni. Amikor a francia háborúk alatt elvesztek a selyemtenyésztő észak-olasz tartományok, az osztrák ipar szinte az egész magyarországi termést igénybe vette, és ugyanebben az időben a magyarországi selyemtenyésztés is csökkent. Ezt a válságot az 1780-as években alakult pesti és óbudai selyemmanufaktúrákból csupán négy élte túl, és új selyemmanufaktúra-alapításra nagy kockázattal és biztos tőkével lehetett csak vállalkozni. Beywinkler Jé)zsef pesti selyemszövő manufaktúrájában például 1787-ben 15, 1793-ban már A P

esH csak 7 szövőszéken dolgoztak. Beywinkler a következő években megkísérelte ugyan a termelés ^nufakemelését: 1803-ban már 14 szövőszéke működött, tőkéjét azonban csak csekély mértékben túrák fordította az üzem fejlesztésének és folyamatos működésének a szolgálatára; vagyonának túlnyomó része ingatlanokban feküdt. 1808-ban állami támogatást kért 24 szövőszékkel működő üzemére, de nem kapott. Az 1811. évi devalváció után üzeme lassan elsorvadt, az 1818. évi gyárösszeírásban már nem szerepelt. Beywinkler pesti selyemszövő üzeménél jóval rövidebb ideig tudta magát fenntartani Leimmer Antal pesti bársonyszövő tőkeszegény manufaktúrája, amely 1795 körül éppúgy megbukott, mint az a selyemfátyolgyártó üzem, amelyet 1788-ban alapított Pesten a prágai származású Riegler János. Ezekhez az üzemekhez hasonlóan és hasonló okok miatt megszűnt az óbudai Beywinkler-üzem és a Mazzucato-féle királyi gyár is. À korábbi selyemgyárak közül egyedül a tőkeerős, megfelelő szakértelemmel és üzleti érzék- A Valerokel vezetett pesti Valero-gyár maradt fenn, sőt a kisebb konkurrenciák megszűntével a kon- gyar junkturális lehetőségeket a nyersanyagbeszerzési nehézségek ellenére is kihasználva, fejlődött is. Az 1790-es évek elejének nagy válságát ez a gyár is erősen megérezte. Míg 1787-ben 104 szövőszéken flórt, 22 szövőszéken selymet és bársonyt szőttek, a Valero-gyárban 1793-ra a selyemszövőszékek leálltak, és a flórszövőszékek pedig 17-re csökkentek. Bár a Valero-testvérek sem jutottak kellő mértékben selyemhitelhez és nem részesültek megfelelő állami támogatásban (évi nyersanyagszükségletük 50—60 mázsa selyem volt, a magyar kamara pedig ezekben az években az általa beváltott nyersselyemből csupán 50 mázsát engedett át az összes magyarországi selyemgyárnak), a következő években a gyár fellendült. 1801-ben már 400—600 munkást foglalkoztattak 148 szövőszéken, 1803-ban pedig az üzemet új épülettel bővítették. Ugyanez évben megkísérelték azt is, hogy délvidéki selyemgombolyítók bérlete révén közvetlenül szerezzék be a nyersanyagot. A bécsi Hoffmann és Levinger cég konkurrenciájával azonban nem tudtak megbirké)zni. A Valero-gyár továbbra is a drága és bizonytalan piacra volt utalva, a gyárat azonban „okossággal" ennek ellenére is sikerült az elért szinten fenntartani.

58