Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

Bérmozgalmak, legénytársaságok A kalapos- és kőműveslegények mozgalmai A pesti vargalegények 1836. évi mozgalma Ehhez még a mestereknél hat krajcáros, a legényeknél három krajcáros túlóradíj járult. A kőműveslegények és ácslegények 20—25 százalókkal kaptak kevesebbet, mint a mesterek, de napszámbérük még így is jóval több volt, mint a szőlőmunkásoké, akik 50 — 60 százalékkal kaptak kevesebbet. Az inasok a legények napszámbérének a felét, legfeljebb a kétharmadát kapták; s velük nagyjából egyformán fizették a mészkeverőket. Az építőiparban a segédmunkások bére volt a legalacsonyabb. Az ő munkabérük általában a jobban fizetett szőlőmunkások napszámbérének felelt meg. A szőlőmunkával foglalkozó nők a napszámbérek felét kapták; az építőiparban segédmunkásként foglalkoztatott nők pedig 20 — 25 százalékkal kaptak kevesebb bért, mint a férfiak. A többi kézműipari foglalkozási ág bérezési viszonyairól részletes adatok nem állnak rendelkezésünkre. A negyvenes évekből tudjuk, hogy a mészároslegények bére Pesten évi 200 — 600 forint között, Budán 200 — 400 forint között mozgott. A bognároknál 90 krajcár, a csizmadiáknál 20—30 krajcár volt a legények napi keresete, a szabólegények havi jövedelme meglehetősen ingadozott: április közepétől június végéig és október közepétől december végéig havi 30 — 40 forintot kerestek, máskor ennek a felét; ez mintegy évi 270 — 360 forint jövedelemre enged következtetni. A szűcsök hetibére nyáron 2 forint 30 krajcár és 5 forint, télen 3 és 7 forint 30 krajcár között váltakozott, tehát az évi jövedelem átlagban 130—300 forint között, az asztaloslegények évi jövedelme pedig 78—185 forint között. Az egyes szakmák bérezése tehát igen változó és változatos volt, de szinte mindegyik szakmában dolgozó legények elmondhatták volna azt, amit a vargalegények 1848 elején leírtak, hogy ,,a mostani szokás szerint munkánkért fizetni szokott bér legelső szükségeink fedezésére sem elegendő". Ez a panasz nemcsak erre az időre érvényes, hanem a század elejétől kezdve állandóan visszatért. A megye a munkabéreket csak az építőiparban szabályozta (limitálta), a többi iparágban a kereslet és a kínálat törvénye szabta meg a legények munkabérét. Pesten a XIX. század első felében nem volt kézműipari munkaerőfelesleg. A pesti német varga céh mesterei 1846-ban elpanaszolták, hogy ,,szükségökhöz s nem munkájuk mennyiségéhez arányos számú legényeket vagy éppen nem kapnak, vagy csak ügyetlen, alig felszabadult kezdőkkel kénytelenek beérni, kik ahelyett, hogy segédkezet nyújtanának, a reájok bízott munkát elrontják, s az anyagok hasznavehetetlenné tételével csak kárt okoznak".

48 A munkaerőhiány azonban a legények bérviszonyait legfeljebb stabilizálta, de nem javította. Az országban levő kézműipari munkaerőfeleslegeknek a városba való áramlása viszont a bérek csökkentésének a veszélyét rejtette magában. Ezzel a veszéllyel szemben a kéz műves legények szervezkedéssel, a bércsökkentéssel szemben munkabeszüntetésekkel védekeztek. A pesti vargalegónyek 1802-ben, a kőművesek 1807-ben beszüntették a munkát, mert bérkövetelésüket a mestereik nem akarták kielégíteni. Az ilyen mozgalmakat a legények szervezkedése tette lehetővé. A legény társaságokat, „Barátsági Egyesületeket" (Bruderschaftokat), az „összeszólalkozásból eredő összeszövetkezéseket" a hatóságok tiltották, de megakadályozni nem tudták. Az ilyen szervezetekkel sikerült biztosítani a béreknek egy szinten való tartását és a legények egységes fellépését.

49 A pesti kalaposlegények például — mint az egyik városi tanácsnok jelentette 1840-ben — „magok közt gyülekezetet tartván, mindenekelőtt a rossz társaikat, kik még kicsapongásaikban beavatva nincsenek, e részben felvilágosítják, és azoknak szoros megtartására kíméletlen bánás fenyegetésével felszólítják, minden jövevény legénynek magok közt elhatározzák a mestert, akinek műhelyében dolgozand, és megszabják a heti bért olyatén, hogy a megszabott heti béren alól senkinek közülök, ha mindjárt valamelyike mesterségi tudományában járatlanabb és csekélyebb tehetségű volna a többinél, munkát elvállalni nem szabad". Akik ezt megszegték, azt maguk közül kivetették, s az ilyenek másutt sem kaphattak munkát, mert más városok legényszervezetei az elhelyezkedésüket megakadályozták; ugyanakkor bojkottálták azokat a mestereket (mint a temesvári kalaposmestereket kilenc évig), akik a legényeknek nem a megállapított bért fizették. Ha ez sem vezetett eredményre, beszüntették a munkát, mint 1847-ben a Kasselik építőmester Üllői úti építkezéseinél dolgozó kőművesek, akik „elhúzott fizetésük miatt oly ingerültségbe jövének, hogy ha rögtön le nem csillapíttatnak, az általok épített házat szétszórják". A lecsillapítás úgy történt, hogy a kőműveslegények „véletlenül" elfogott vezetőit a városi seborvos véleménye nyomán testileg megfenyítették.

50 Voltak olyan kézműveslegény-mozgalmak is, amelyek nem bérkérdés miatt törtek ki. A pesti vargalegények 1836-ban a rossz bánásmód miatt lázadtak fel mestereik ellen. Tömegesen kerültek kórházba tüdőgyulladással, reumatikus fájdalmakkal, mert mestereiknél a puszta földön kellett aludniuk. A mesterek felmondás nélkül küldhették el őket, nekik pedig tizennégy nappal előbb kellett felmondaniuk; munkaeszközeiket a saját pénzükön kellett megvásárolniuk, ruháiknak nem adtak a mesterek szekrényt vagy ládát, s megszüntették azt a régi szokást, hogy a legények holmiját az inasok szállították. À városi tanács — a céhbiztos javaslata alapján — panaszaik közül csak a hálóhelyre és a ruhatárolásra vonatkozók orvoslását rendelte el,