Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

s úgy intézkedett, hogy a legény testület et oszlassák fel. A vargalegények erre az intézkedésre munkabeszüntetéssel válaszoltak, a sztrájktörőket pedig erőszakosan kényszerítették a munka abbahagyására. A városi tanács előbb egyezkedni próbált a legényekkel, de ez nem vezetett eredményre. Sőt, még azok is (mintegy kétszázan), akik az eltávozás szándékával kikérték a vándorkönyvüket, a városban maradtak. A tanács, attól tartva, hogy más céhek legényei is csatlakoznak a csaknem 1000 vargalegény mozgalmához, a Helytartótanácstól a városi rendőrök (darabontok) mellé katonai segítséget kért és kapott. A terézvárosi Könyök utcában (a mai Népköztársaság útja helyén húzódott kis utca) levő legényszállás elé hiába vonult fel a rendőrség és a katonaság, a vargalegényeket napokon keresztül nem tudták engedelmességre bírni sem ígérgetésekkel, sem fenyegetésekkel. ,,Mi könnyebben meg tudunk lenni Pest városa nélkül, mint a mesterek nélkülünk" — válaszolták a rendőrhadnagynak. Amikor az utcában összegyülekezett mintegy 500 vargalegény csoportosulását a rendőrség-katonaság fel akarta oszlatni, a legények ,,nem félünk ezektől a stiglicektől" kiáltással szembeszegültek. Kővel és sárral dobálták meg a rendőröket, akik aztán puskatussal és botokkal ütni, verni kezdték őket (tizen megsebesültek), s közülük 91-et elfogtak és a városházára kísértek. Itt napokig tartó kihallgatások során a legényeket követeléseik visszavonására és a munka felvételére kényszerítették. Vezetőiket, Grüner Ádámot (akit Napóleonnak neveztek) és a poroszországi származású Goldmann Károlyt hat heti szigorított fogságra ítélték, s elrendelték a büntetés kitöltése után Goldmann kitoloncolását az országból.

51 Néhány év múlva a pesti szabólegények lázadtak fel, nem a mestereik, hanem a céh ellen. A céhmester ugyanis a legények által fizetendő kórházi járulékot 20 krajcárról 30 krajcárra emelte fel, s amikor ennek fizetése miatt a legények tiltakoztak, s két megbetegedett legénynek a céhmester nem adott kórházi beutalójegyet, a több mint 1000 pesti szabólegény 1842. június 9-én abbahagyta a munkát s a Városligetben gyülekezett. A városi tanács ekkor is a katonaság segítségét kérte, és a legények közül 30-at elfogott. Az elfogottak kiszabadítását követelő törmeget, amelyben már nemcsak szabólegények voltak, a Ferenciek terén a katonaság kergette szét. A tömeg ekkor is kövekkel dobálta meg a katonaságot, beverte a Városháza ablakait. Követelte, hogy a katonaságot vezénylő tábornok a csillapító beszédét magyarul mondja el, de csak akkor csillapodtak le, amikor az elfogott legények egy részét szabadon engedték.

52 A pesti szabólegények céhellenes mozgalmánál tartalmát (célját) tekintve, jóval jelentősebb volt a pesti mesterlegények és kontárok tüntetése (tulajdonképpen fáklyásmenete) 1847 januárjában Pest vármegye két alispánjának (,,az iparszabadság védőinek s a mesterjog korlátainak lelkes ostromlóinak") lakása előtt. Hiszen — mint az egykorú tudósítás írta — „fővárosunk utcáin azon osztály tőn fényes demonstratiot, mely eddig az ilyesmiknek csak bámulója volt".

53 A céhrendszer elleni fellépés azonban a legények körében nem volt általános. Azokban a mozgalmakban, amelyek 1848 tavaszán fellángoltak, a céhek eltörlése csak a mozgalomban résztvevők forradalmi szárnyának a követelése volt. A legények többségének a célja a béremelés, a munkaidőcsökkentés és az emberségesebb szállás biztosítása volt. A legnagyobb problémát a városi tanácsoknak és céheknek nem a mesterlegények mozgalmai jelentették. Ezeket hatalmi eszközökkel elintézték. Az 1813. évi céhszabályozás után a céhzárlat ós a kontárkérdés foglalkoztatta leginkább a Helytartótanácsot és a városi tanácsokat, és ezen a téren kellett a legnagyobb határozottsággal fellépniük a céhekkel szemben. A céhszabályozás alapelvei és az ezek alapján kiadott kiváltságlevelek előírásai ellenére a céhek többsége a legmakacsabbul igyekezett, hogy a mesterlétszám növelését korlátozza s egyúttal a mesterjognak családon belüli öröklését biztosítsa, és hogy a céhen kívüli iparűzést megakadályozza, megsemmisítse. A hatóságok kénytelenek voltak fellépni a céhek ez irányú törekvéseivel szemben, az állami (adózási) és a közérdekek biztosítása céljából, de lényegesebb eredményt a céhrendszer egyik alapjának, a céhautonómiának a csorbítása nélkül nem érhettek el. Sikerült ugyan a hatóságoknak — szívós munkával — megakadályozni azt, hogy a mesterjog családi átörökítése rendszerré váljék (a mester jogból reáljog legyen). Azonban a mesterfelvételt, a remeklési eljárást bonyolult és igen sokszor önkényes módon megakadályozó, nehezítő céhekkel szemben szinte minden egyes esetben küzdelmet kellett folytatnia minden kérelmezőnek; és a hatóságok támogatása, bármily erőteljes volt is, a céhautonómia falán át csak meggyengülve tudott érvényesülni. A céhen kívüli iparűzés engedélyezése a városi tanácsok feladatkörébe tartozott, és a tanácsok a céhek tiltakozásai ellenére kénytelenek voltak engedményeket tenni. A céhzárlat szigorú érvényesülése miatt már II. József korában megengedték — bizonyos keretek között — a céhbe bejutni nem tudó, elsősorban idősebb és családos mesterlegényeknek a „saját kezükre" (auf freie Hand) az önálló iparűzést. Ezek a kontárok (Störerek) vagy más néven álmesterek (pseudo-magister) segédet nem tarthattak, új árucikkeket nem készíthettek, csak javítási A pesti szabólegények 1842. évi mozgalma Céhellenes tüntetés 1841-ben A kontárok száma Budán és Pesten 22* 339