Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848
120. A gellérthegyi csillagvizsgáló, 1839. К. Schwindt aquatintája gyarázták, hogy az „mulatság okáért” történik: a városi kőrengetegből való kikapcsolódás vágya „kényszerítette” a tehetős polgárokat vagy a vagyonos 7-városi lakosokat a jóval (s lóval) könnyebben elérhető budai Krisztinavárosban, majd a Faulenzerben, a Zugligetben s végül a Sváb-hegyen való megtelepedésre. A város határában felfedezték azokat a területeket, ahol a városi életformát a falusi életformával összekapcsolni lehetett. Magyarországon és annak fővárosában azonban polgárnak vagy nem polgárnak а XIX. század első felében tudomásul kellett vennie egy olyan életformát, amely távol állt ugyan a polgári gondolkodástól, elképzeléstől, az érvényesülés érdekében viszont megteremtése elengedhetetlen volt. Ennek az életformának települési, építkezési következményei is voltak. A gazdag városlakó (kereskedő, gyáros vagy iparos) vagy egyszerűen csak vagyonos polgár, illetve tisztviselő természetesnek tartotta, sőt kívánta is, hogy városa határában olyan nemesi légkört, viszonyokat teremtsen, amelyeket az előtte példaképpen álló falusi, nemesi kúriák körül megismert. Ennek a felismerésnek, illetve kívánságnak az eredménye a „mulatság okáért” való telepe- dés és építkezés, jóllehet ez minden városi településnek Európa-szerte a velejárója volt. De itt, ennek a kitelepülésnek elsősorban nem az volt az indítéka, hogy a városlakó, a polgár „a természetbe vágyik”, hanem hogy ott a „természetben” olyan viszonyokat teremtsen magának, amelyek hasonlatosak a nemességtől másolt viszonyokhoz, sőt (lehetőleg) — éppen lehetősségük következtében — a hasonlóságnak magasabb színvonalú példáját is adhatják. Ez a hasonlóságra való törekvés megkívánta, hogy a növekvő városból természetesen egyre inkább kiszoruló gazdasági udvar pótlására a nyári lakok, villák mellett majorságokat létesítsenek és ott az állatok gondozására egész éven át majorost tartsanak. A majorságok tulajdonosainak engedélyezték a Szép Juhászné melletti erdőnek legelő céljára való felhasználását. Ezzel az engedéllyel azonban csak nagyon rövid ideig élhettek. A budai választott polgárság 1838-ban elhatározta a Szép Juhászné vendégfogadó melletti erdő parcellázását. A terület felosztására, árverésére a kamarai jóváhagyás elhúzódása miatt csak 1842-ben került sor. Ebbe a területbe estek a hajdani pálos kolostor romjai is. А XIX. század első felében az utolsó nagyobb méretű nyaralótelepülésre a budai határban a Sváb-hegyen került sor. Később ugyan, mint a Faulenzerben és a Zugligetben, de jóval gyorsabb ütemben és — a terület terjedelme miatt — jóval nagyobb mértékben. Az 1788-ban Buda város által a Sváb-hegyen értékesített 778 hold városi területet akkor 86 parcellára osztották, de voltak olyan vásárlók, akik több parcellát is összevásároltak. 109 holdat 1790-ben 18 budai rác lakos vásárolt meg, akik ezt a területet, amelyet a birtokosok nemzetisége után Raitzenkopfnak (Rácfejnek, ma Vezérhalom) neveztek, 1844-ig közösen birtokolták. A Sváb-hegy területe hosszú évtizedekig szinte teljesen lakhatatlan maradt, csupán a kirándulók rendelkezésére állott itt egy-két vendéglő. Villák, nyaralók építésére a harmincas évek elején került sor, de csak igen szórványosan. A nagyobb építkezések az 1840-es években indultak meg. Néhány év alatt a főképp pesti telekvásárlók csaknem 50 házat (nyaralót, villát) építettek a Sváb-hegyen, az Orbán-hegyen és a Raitzenkopfon. Kitelepedés a hegyvidékre A Szép Juhászné környéke Rácfej A Sváb-hegyi villák 285
