Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)
Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790
Pesten és Budán a zsellérek arányszáma 35 százalék körül volt, addig a ,,cívis városban" csupán 23,7 százalék. Pesthez és Budához hasonló magas zsellérarányszámmal Pozsonyban, Selmecbányán, Kecskeméten és Szabadkán találkozunk. Kecskemét és Szabadka esetében azonban, nyilvánvalóan nem napszámosokról, hanem mezőgazdasági zsellérekről van szó elsősorban, Selmecbányán pedig a bányamunkások nagy száma emelhette ilyen magasra a „zsellérek" arányszámát. Óbuda társadalmi képe a XVIII. század folyamán Buda és Pest társadalmi képétől teljesen Óbuda eltérő. Ez az eltérés Óbuda mezővárosi helyzetéből is következett: nem volt polgársága, a la- f^^f"^ aíc kosság birtokos rétegét a jobbágyság és — csekélyebb mértékben — a zsellérség tette ki. Kézműves rétege Budához és Pesthez viszonyítva jelentéktelen, kereskedők — a zsidók megtelepedéséig és megerősödéséig — nem voltak a városban. Uradalmi központ volt ugyan, de mivel Óbudán uradalmi gazdálkodás nem volt, az urasági alkalmazottak számait a földesúri háztartás és birtokigazgatás igényei szabták meg. Nemcsak az alkalmazottak, szolgák száma volt azonban csekély, hanem a napszámosoké is: a zsellérek saját szőlőik művelése mellett napszámosmunkát is tudtak vállalni. Óbuda adófizető lakosságának megoszlása 1703—1772 között a következőképpen alakult: 28 nos 171Û 1720 1728 1741 1752 1772 Jobbágy 94 02 15S 198 140 280 228 özvegy 3 1 — 3 15 25 — Zsellér 1 13 8 — 5 11 309 Lakó 15 — — 00 10 75 113 70 100 201 220 332 672 Az adófizető lakosság száma Óbudán (a Rákóczi-szabadságharc idejétől eltekintve) a XVIII. század első felében fokozatosan, a század második felében rohamos mértékben növekedett: hét évtized alatt csaknem hétszeresére emelkedett. Ezt a nagyarányú növekedést azonban nem a jobbágyok számának növekedése okozta elsősorban, hanem a zselléreké és bizonyos mértékben a hazátlan zselléreknek nevezett lakóké. Míg a század elején a zsellérek és lakók száma és arányszáma az adófizető lakosságban elenyésző volt, és 1744-ben is csupán kereken 30 százalék, 1772-re már megközelítette a 70 százalékot. Az óbudai jobbágyság — teleknagyság szerint — nemigen tagolódott: 1772-ben 225 jobbágy volt nyolcadtelkes, 2 negyedtelkes és 1 féltelkes. A teleknagyságot (telekkategóriát) a belső telek (ház) után járó szántóföld-terület nagysága alapján állapították meg, s nem vették figyelembe a szőlőbirtoklást. Az óbudai jobbáigyok és zsellérek vagyoni tagolódásának megállapítására azonban a szántóterület nagyságánál jóval lényegesebb a szőlőterület nagyságának a meghatározása. A szőlőterület megoszlása a XVIII. század első évtizedeiben a következő volt: 1715 1720 1728 Szőlő nélkül 13 37 25 1/2 — 2 kapás szőlő 7 10 21 3—4 kapás szőlő 25 42 1 5 — 6 kapás szőlő 20 39 43 7 — 9 kapás szőlő 8 23 5 10-15 kapás szőlő 2 12 94 16—25 kapás szőlő 1 2 17 Olyan jobbágy vagy zsellér, akinek semmi vagy csak 1 — 2 kapás szőlője volt — a nem nagy méretű szántóföldje mellett — Óbudán igen kevés volt (1715-ben 26 százalék, 1728-ban 22 százalék). A város adófizető lakosai között az 4 1710-es években azok voltak többségben, akik 3 — 9 kapás szőlőt birtokoltak. Az 1720-as években azonban már a 10 kapás szőlőnél nagyobb területet birtoklók kerültek többségbe, s ez az arány a század folyamán nagyjából változatlan maradt. Óbudán tehát az adé>fizető lakosságnak több, mint a fele a tehetős szőlőbirtokosokból állott, s ezekhez számítottak tulajdonképpen a város kézművesei is, akik jelentős szőlőterületet is birtokoltak. A kézművesek aránya az összes adózó lakosság arányában a XVIII. század folyamán Óbudán mindvégig alacsonyabb volt, mint Budán és Pesten: 1728-ban 12 százalék, 1744ben 16 százalék, 1771-ben 17,7 százalék. A kézművesek arányszámának a növekedése Óbudán azonban csak bizonyos mértékig jellemezte a városiasságot, inkább a lakosságszám növekedésé10* 147
