Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

jogállása Hites alkuszok A Jogkönyv 104. cikkelye (és az ezzel szinte azonos 1421-es szabályrendelet 414 — 422. cikkelye) lényegében ugyanazokat az árukat és hasonló sorrendben sorolja fel, mint a budai kalmárok által árusítható cikkeket, mint két bécsi szabályzat. Ez is mutatja, hogy a három budai és a három bécsi kereskedő csoport üzleti tevékenysége egymásnak megfelelő volt. Ebből meg is lehet magyarázni, hogy mi az az úgynevezett ,,kram gewant", amit a kalmárok árulnak: olyan szövetfajták, amelyet ők is kicsiben adhatnak el. Nem tartoznak tehát ide a posztómetők gyapjúszövetei és a boltosok drága selyemszövetei. Mindhárom kereskedőcsoport árucikkeinek zöme külföldi eredetű volt, ezért néhány szót kell szólnunk a külföldi kereskedők budai helyzetéről. A középkori városjogban az úgynevezett Gästerecht — szó szerint vendégjog — a külföldiek Idegenek háttérbeszorítását, a helyi kereskedők támogatását jelentette. Csak az országos vásárokon nem érvényesült az idegenek kikényszerített nagybani kereskedése. A posztókereskedelemben azonban az 1405-ös városi dekrétum 2. cikkelye és ennek nyomán a Jogkönyv 77. cikkelye még vásárokon is tiltja, hogy külföldi kereskedőknek hat végnél kevesebb árut adjanak el. Az 1421-es szabályrendelet is eltiltja az idegenek posztókereskedelmét (433. cikkely), és posztófajtánként megszabja azt a legkisebb mennyiséget, amelyet eladhatnak (424. cikkely). Az 1405-ös vásári kiskereskedelem eltiltása már nem is az egyszerű, hanem a territoriális „vendégjog" fogalmába tartozik. Ausztriában 1426-ban hoztak hasonló rendelkezést. (Megjegyezzük, hogy később, vásárok idején külföldiek mégis árulhattak Budán kicsiben.) Nem csupán az idegenek kiskereskedelmét tiltják el Budán hanem megszabják elszállásolásukat is. Nem élelmezheti saját magát a külföldi, hanem szállásadó gazdájának kell számára lakás mellett élelmezést is biztosítani. A szállásadó feladata a „vendéget" kioktatni a város szabályaira. Eredetileg külföldön a szállásadók elsődleges feladata volt az idegen kereskedők üzletkötéseinek közvetítése. Ez a feladat lassan kifejlesztette a hivatásos közvetítő, az alkusz (olasz eredetű szóval szenzál, németül Makler, illetőleg Unter Käufer) hivatását, őket a város bízta meg, esküt tett városi féltisztviselők voltak. Az idegen kereskedő más idegennel csak alkusz közvetítésével köthetett üzletet. Az alkusznak ugyanis kötelessége volt értesíteni az érdekelt polgárokat, ha megtudta, hogy áru érkezett. Itt csak akkor vásárolhatott idegen idegentől, ha az üzlet a budaiakat nem érdekelte. Sem vásárolni, sem áruit becsomagolni nem volt szabad a „vendégnek" az alkusz felügyelete nélkül. Az 1405-ös városi dekrétum 15. cikkelye is lényegében ezt mondja ki: mivel a fémek kivitelét eltiltották, a városok kötelesek voltak két esküdtet azzal megbízni, hogy ellenőrizzék az országból ki viendő áruk csomagolását, és a csomagot pecsétjükkel hitelesítsék. Az alkuszok fizetésüket az idegenek üzletéből kapták; a Jogkönyv és az 1421-es szabályrendelet meg is határozza a díjszabást: milyen áru és milyen mennyiség eladása után milyen fizetség jár az alkusznak. Csak az idegenek fizettek, a polgárok nem. A lókereskedelemben külön lóalkuszok működtek. A Jogkönyv 95. cikkelyében és az 1421-es szabályrendeletben (441. cikkely) két alkusztarifa maradt fenn. Ezekben nem csupán a három fő kereskedőesoport áruit sorolták fel, hanem állatokat, állatbőröket, ásványtermékeket is. Az itt felsorolt áruk sorrendje, értéküknek egymáshoz való viszonya, mint ahogy arra már Mollay is rámutatott, az 1437-es Siebenlinder-féle harmincadvám-szabályzattal rokon. Hasonlóak a bécsi árszabályzatok is, ezért sem állíthatjuk a harmincadszabályzatokkal való rokonság alapján, hogy a Jogkönyvet Siebenlinder készítette. Az bizonyos, hogy azonos fajta áruk és árujegyzékek voltak forgalomban a két szomszédos országban. A legfontosabb árufajta a posztó, negyvenkilenc fajta fordul elő a Jogkönyvben, a legdrágább olaszoktól a legolcsóbb cseh, lengyel, osztrák és erdélyiig. Az olasz után a flandriai és brabanti fajták még elsőrendűek, majd a posztók értéke készítési helyeik szerint kelet felé állandóan olcsóbbodik. Nem csupán a távolság miatt olcsóbbodott az áru, de a keleti területeken valóban kevésbé értékes szöveteket gyártottak. Míg a posztó szinte egész Európából származik, addig a fűszer- és selyemfélék még távolabbról jutnak hazánkba. A fűszer zömét Ázsia és Afrika adta. A legértékesebb selyemfajták, a bársony, damaszt, atlasz olasz eredetűek, sőt a Siebenlinder-szabályzatból úgy tűnik, hogy német kereskedők is vásárolták Magyarországon. A selyemhez számították a zendalt és az arrast is. Előbbiből az olcsóbb fajta olasz, de a drágábbik, a „von der stadt" (városi) zendal tripoliszi, azaz észak-afrikai eredetű volt. Az arras vagy „Bäsch" viszont nyugat-európai. Nem soroljuk fel részletesen az árukat. Az világosan látszik, hogy a budai piacon gazdag áruválasztékot találtak mind a feudális urak, mind a többi város polgárai. Feltűnően ritkák a ruházati cikkekre vagy pedig szerszámokra, élelmiszerekre vonatkozó adatok. Ezeket ugyanis vagy más kereskedőcsoportok tagjai, vagy helyi iparosok hozták forgalomba. Iparcikkek közül elsősorban a külföldről behozott szerepel. A három legfontosabb kereskedőcsoport után következnek, sőt talán az első két csoporttal egyenlő rangúak voltak a patikárusok. Óbudán a XIV. században saját árucsarnokuk volt, Budán pedig a Szent György tér közelében, a város piacán álltak a patikák. A Jogkönyv 102. Árufajták Posztófajták Egyéb áruk Patikárusok