Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)
Más kereskedők Hitelviszonyok Zsidók cikkelye szerint sem ,,kram gewantot", sem más, rőffel mért árut nem árusíthattak, hanem csak a patikához tartozókat. Nem csupán gyógyszerekre, hanem valószínűleg fűszerfélékre és olajra kell gondolnunk. Gyógyszereket vasár- és ünnepnap, éjjel és nappal kötelesek voltak árulni, mást azonban csak munkanapokon. A legfontosabb árujuk természetesen a gyógyszer volt. Kereskedelmi foglalkozást űztek megszabott árukban és gyakran céhbe is tömörültek a vászonkereskedők, halárusok, takarmány- és gabonakereskedők, olajárusok, valamint különféle ószeresek (részben ruha, részben más használt tárgyak árusai). Szóltunk a kofákról is. Áruik között voltak kalmáráruk is (például vászon vagy olaj), míg halat halászok és mészárosok is árultak. A tanács gondosan ügyelt arra, hogy ezek a kereskedők ne sértsék a kalmárok vagy egyes iparosok érdekeit. Az ószeresek például nem árulhattak új kalmárárut, vagy ruhát, a használt ruhát pedig nem javíthatták meg. 20 A kereskedelem szükségessé tette a hitelviszony szabályozását. Magyar városokban kevés lévén a kereskedelmi tőke, a külföldi üzletemberek áruhitelt nyújtottak: hitelben adták el a posztót vagy más árut a magyarországiaknak. A pestiek és részben a budaiak hasonlóképpen áruhitelt nyújtottak állatban a pozsonyiaknak. Mégis előfordult, hogy kereskedőnek vagy akár nyersanyagot vásárolni akaró iparosnak, esetleg akárki másnak hirtelen pénzre volt szüksége. Kézizálogra nyújtott kölcsönök mellett a mai jelzálog hitelügylet elődje, az úgynevezett járadékvásárlás terjedt el városainkban, ezzel kerülték meg a kamatszedési tilalmat. A járadék tízszázalékos volt. Zsigmond is engedélyezni kénytelen 1407-ben, hogy a kassaiak a járadék tízszeresének visszafizetésével kiválthassák házaikat az egyházaktól, és így az örökjáradékot megszüntessék. 21 A zsidókat, akiknek kereskedését a városi polgárok éppoly féltékenyen akadályozták, mint az idegenekét, nem kötötte az egyházi kamatszedési tilalom. A király, akinek kamaraszolgái voltak, és ezért busás hasznot húzott tőlük, engedélyezte a kamatszedést: mégpedig egy forint kölcsön után heti két dénárt. Nagymértékben gyakorolták a kézizálogra nyújtott kölcsönzést, és joguk volt hetente egyszer a Zsidó utcában vásárt tartani ki nem váltott zálogtárgyakból. Nyújtottak kölcsönt ingatlanokra is. 22 C) Az ipar Iparosok A társadalmi munkamegosztás fejlődésének fokmérője a kézművesség és a mezőgazdaság szétválása. A középkori városok a kézműipar központjai voltak. Az akkori ipar egyik jellegzetessége, hogy minél fejlettebb egy város, annál fejlettebb ipara és ez az egyes iparágak minél több szakma szerinti szétágazásában mutatkozott meg. Iparág és iparág között természetesen nagy különbség van. Vannak jelentős, a távolsági kereskedelem számára dolgozó iparágak, mint a posztókészítés Nyugat-Európában, de vannak a lakosság mindennapi szükségleteit ellátó mesterségek, mint például a patkolókovács. Jellemző volt a középkori kézművesiparra, hogy egy termék előállításánál a különböző munkafolyamatokat gyakran más-más mesterség látta el. Különösen a textiliparnál látható ez: csapók, takácsok, kallósok, nyírok és festők dolgoznak az árun. Iparágak A három város között ipari vonatkozásban a legfejlettebb Buda volt. Már korán kimutatható ar Bundán az ip ai *ág a k: viszonylag nagy száma és szerteágazása. A XIV. század első felében három-három szabó, kovács, egy-egy pék, varga, késgyártó, takács, nyílgyártó, szűcs, ötvös mutatható ki az oklevelekben. A fémipar már differenciálódott: a kovácsok mellett késgyártók, ötvösök is előfordulnak. Volt a városban már orvos (phisicus) is. Bár az esetlegesen fennmaradt adatok statisztikai elemzésre alkalmatlanok, mégis felsoroljuk a XIV. században és a XV. század első évtizedében a forrásokban említett kézműveseket, iparág és szám szerint táblázatban, amelyből tanulságos következtetésekre lehet jutni. Adatok vannak orvosokra és seborvosokra, fürdősökre és vendéglősre. Bár kimutatásunk nem teljes, hiszen ötvösre csak a XIV. század közepétől, pénzverőre pedig a végéről van adatunk, bár tudjuk, hogy már korábban is jelentős iparágak voltak, mégis alkalmas bizonyos következtetések levonására. Sem a fémipar több, független szakmára bomlása, sem a ruházati ipar túlsúlya nem lehet véletlen. Mindkettőt indokolta a fővárosi jelleg: a főurak ruházati, ékszeres fegyverszükséglete. A fémipar fejlődését elősegítette, hogy a budai kamara nemesfém beváltóhely volt, valamint a felvidéki vasbányáknak is Buda volt a legjelentősebb piaca. Á további időszakra vonatkozólag — a Jogkönyv korszakában lévén — a Jogkönyvben felsorolt mesterségeket állítjuk össze azzal a megjegyzéssel, hogy az oklevelekben az 1410- 1440 közti időben említett, de a Jogkönyvben fel nem sorolt aranyöntővel és bíborszövővel kiegészítettük adatainkat, ezenkívül felvettük még a serfőzőt is. Korábban volt rá adat, és mivel a serfőzésről ír a Jogkönyv, indokolt ennek a mesterségnek számbavétele is.
