Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

hogy az újszülöttet az imám avassa a mohamedán közösség tagjává: ezt akármelyik mohamedán megtehette azáltal, hogy az újszülött fölött elmondta a mohamedán Hiszekegyet és az újszülött ,,fülébe súgta" a nevét: a gyermek körülmetélését nyolc-tíz éves korában ismét nem az imám, hanem más ember (a szünnetdzsi, egy berber: „borbély, felcser") végezte. A házasságkötés is inkább világi aktus volt, mint vallási, azt nem az imám, hanem a kádi bonyolította le, s annak illetéke, a menyasszonyi vagyis esküvői adó, egykorú magyar nyelven „nőszőpénz" vagy „ágypénz" is a kádit meg a földesurat illette meg. így az élet nagy állomásai közül csak az eljegyzésnél volt az imámnak hivatalos teendője híveivel, s a halál bekövetkezése után, amikor a halottat, mindig sietve, még aznap eltemette, hogy „azonnal élvezhesse az eget, ha jó volt, és azonnal békén hagyja rokonait, ha gonosz volt hozzájuk". Általában az imám inkább az állam alkalmazottja volt, s akkor is az államtól függött, ha szerény zsoldját, esetleg csak öt-hat akcsét, amennyit egy valamire való janicsár is kapott, nem is közvetlenül az állampénztárból, hanem valamelyik vallási jellegű alapból húzta. Dervisek Alakultak olyan szervezetek is, amelyek tagjai a tömegekre kiszabott közönséges vallásgyakorlatokon és kötelezettségeken túlmenően, hitüknek lelkesebb átérzésével és testüknek teljesebb odaadásával akarták szolgálni Allah dicsőségét és saját előkészületüket az örök életre. E szervezetek híveit a mohamedán szellem legbelsőbb célkitűzései, a miszticizmus keleti fogalmazású tanai, régi és új misztériumok „bölcsességei" táplálták, melyeknek összességét és rendszerét szufizmus néven ismerjük, míg az irány híveit, e „bölcsességkeresőket", szufinak nevezték. Az arab és perzsa nyelvek misztikussá avatott szavaiból még sok más név szolgált jelölésükre, melyek közül többet az európai nyelvek is átvettek. Széles körben ismert volt a szofta, e szó perzsa eredetije: szuhte azt jelenti: „égő", ezzel azt akarták kifejezésre juttatni, hogy égtek és lángoltak Allah imádásában és Allah utáni vágyakozásukban. Egyesek azt mondták magukról, hogy ők abdalók: „jámborok, együgyűek"; mások, hogy ők fakírok: „szegények", tudniillik Allah szegényei; ismét mások, hogy ők ásikok: „Allah szerelmesei", „Isten rabjai". Legáltalánosabb ismert nevük, a dervis pedig azt jelentette, hogy „alázatos, igény nélküli koldus", aki mindenről lemond, boldog nemtörődömségben élve önmagától a földi örömöknek minden fajtáját megtagadja, és szegénységében is gazdag, mert lélekben mindene megvan; a fájdalmas aszkézisért és a misztikus spekulációkért, amelyek testét és lelkét emésztik és éltetik, már itt a földön bőséges jutalmat élvez, holta után pedig édeni dicsőségnek lesz részese. A mohamedán vallás e szerzetesei kötöttebb formák között, és szigorúbb szabályok szerint törekedtek a lelki tökéletességre, s a részletekben egymástól többszörösen eltérve, nem egy testületben, hanem sok közösségben keresték a helyes lelki élet útjait. Voltak mérsékelt irányaik, amelyek tagjai nem szakadtak el teljesen a világi társadalomtól, hanem ahhoz külső magatartásukkal és nehéz egyenruhájukkal is hozzákapcsolódtak. Ezek követői köpenyt, sarut, turbánt vagy nemez süveget viseltek, mindezeket durva anyagból, abaposztóból, s akik nőtlenségi fogadalmat tettek, maguk emlékeztetésére és mások tájékoztatására fülbevalót hordtak, amit rendjük megalapítójának a sírján tűztek először fülükbe. A dervisek másik része, több népes dervisrend követői ellenben nagy lelki gőggel lenéztek és megvetettek mindenkit, aki az ő körükön, az „egyedül tökéletes" szerzeten kívül állva, „tévedések útvesztőin bolyongott", és csak „alsó rangú" lelki életet élt. A teománia e betegei a világi társadalomtól teljesen elszakadtak, hosszúra eresztett üstökkel, hajadonfővel, mezítláb, sőt ruha nélkül jártak, legfeljebb egy-egy átvetett bőrdarabbal, arcukon a kimerítő vallásgyakorlatok fáradtságának nehéz nyomaival, lázasan égő, réveteg tekintettel. Tekkék A dervisek nem voltak állandóan társasházukhoz, tekkéjükhöz kötve, és nem éltek állandóan elzártságban. Egy részük nem is a tekkében, hanem a városban lakott, családi életet élt, és gondoskodott önmaga és családja ellátásáról. Ezek a laikusok szabadságával élve iparral és kalmárkodással foglalkoztak, e kereseti ágaknak egészen alacsony fokán és szerény méreteiben, és csak bizonyos napokat töltöttek a tekkében, amikor a közös gyakorlatok sorosai voltak. Benn a társasházban (tekke, závije, dergján) csak a teljes jogokkal bíró és minden kötelességgel megterhelt belső rendtagok éltek, akik „már megtalálták a helyes utat" (erenler; „a jelesek"), és rajtuk kívül a novíciusok (kücsükler : „a kicsinyek"), akik, különösen a Bektasi-rendnél, igen szigorú fegyelemben, a „helyes utat" ezeregy napig tartó nevelési idő alatt még csak keresték. A tekke élén a házfőnök, a testület öregje, a sejch állt, illetőleg kidolgozott állatbőrön trónolt (poszt-nisin: „prémen trónoló"), akit a házfőnöki tisztségre az egyetemes rendfőnök a „sejchek sejchje" (reisz ül-mesáich) nevezett ki. A tekkefőnököt rendtársai baba, dede vagy szultán névvel tisztelték; ha kiválóan jeles férfiú volt, holta után is példaképnek tekintették, s emlékét egykori tekkéjenek elnevezésében esetleg századokon át fenntartották, akkor is, ha nem volt tanult ember. A rendtársak, egymásnak „testvérei": ichván, kizárólag férfiak, idejük egy részét vallási gyakorlatokkal, imádkozással, a próféta és az evliják élettörténetének olvasásával, a többit testi munkával töltötték el. Békében jámbor munkás életet éltek, imádkoztak, vagy „kést sem hordva