Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

magukkal" a mezőn dolgoztak, bivalyaikkal a tekke földjét szántogatták. De háború esetén, amikor ellenség támadt az igazhivők országára, bódult mámorral az ellentétes szélsőség hangulatába vetették magukat, és tüzeltek másokat is kímélet nélküli harcra. Nagy tömegek lelki gondozására nem törekedve, és oktatással sem foglalkozva, legszívesebben a városon kívül, félreeső csendes erdőszélen, árnyas helyeken telepedtek meg, ahová nemcsak házukat építették, hanem a halottaikat is temették, hogy a „testvérek" a halál után is mind együtt legyenek. A budai tekkék is a régi szokásoknak megfelelően ilyen pontokon helyezkedtek el. A Gülbaba tekke a Rózsadomb lejtőjén állt, Miftáh baba tekkéje a Császár fürdőn túl, a Kavics utca táján húzódott meg, közel a Dunához, Veli bejé a Svábhegy keleti lejtőjén; Hizir baba tekkéje, amely a jelek szerint szintén Bektasi rendi tekke volt, a Sas-hegy északkeleti lejtőjén, Gürz Eljász tokkéje a Gellérthegyen (törökül: Gürz Eljász hegyén) állt; Hindi baba tekkéje az Erzsébet-híd budai hídfője tájékán, a Duna-parton volt, s Muchtár (Miktár) baba tekkéje is valószínűleg ezen a tájon. A pesti oldalon ismert egyetlen tekke „parti tekkének": Joli tekkeszinek neveztetett, tehát a Duna-parton volt található. Valamennyi között a Gülbaba tekke volt a legrégibb, s egyben a legtekintélyesebb és a leg- Gülbaba tekke nagyobb budai dervisotthon: hatvan dervist foglalt magában akkor, mikor a többi tekke csak tíz-húsz tagot számlált. A Gülbaba tekke a Bektasi-rendhez tartozott, amelynek alapítójaként Hadzsi Bektas Velit tisztelik, azt a mohamedán „szentet", akinek a XIV. század első felében a janicsárok megalapításának a gondolatát tulajdonítják (214—215 kép). A budai Gülbaba tekkét 1543 és 1548 között Mehmed pasa, a szultán harmadik budai helytartója alapította. A tekkének ingatlan birtokai is voltak. Több olyan ingatlan, amely a középkorban a katolikus egyházé volt, így az egykori „felhévízi templom", az egykori Szent Mihálykápolnához tartozó két ház, az „azon a tájon álló öt papi ház", az ottani kolostor és a mai Császár fürdőnek négy háza, meg „bizonyos szántóföldek" a tekke tulajdonához tartoztak, s ezeken kívül a tekke egész Solymár községet is bírta. Ugyanez a Mehmed pasa emeltette egy dervis: Gülbaba sírja fölé azt a síremléket, türbét is, amelyet az idő később a mohamedánok zarándokhelyévé avatott, és a sors sokkal jelentősebb épületek pusztulása közben máig megkímélt. A Gülbaba elnevezés romantikus magyarázata: „Rózsa-apó" nem állja meg a helyét. Legvalószínűbb, hogy azért kapta a Gülbaba nevet, mert mint dervis rendházfőnök sapkája búbján házfőnöki jelvényt, sapkarózsái: ,,gül"-t viselt, vagy pedig azért, mert az istenimádat révületében a közös istentisztelet alatt minden sérülés nélkül érinteni és csókolni tudta a tüzes vasat, a tüzes rózsát, amit a dervisek szintén gül-nek neveztek. Arra is van adat, hogy a Gülbaba név később a tekke mindenkori fejének a jelölésére átment, vagyis a Gülbaba-tekke lakóit állandóan egy gülbaba „házfőnök" vezette. A többi budai tekke és ezek babái sokkal kevesebb nyomot hagytak maguk után. Legtöbbről azt sem tudjuk, hogy a török birodalomban működő harminckét szerzet, dervisrend közül melyiknek a szolgálatában álltak, mik voltak céljaik, eszményeik, melyik „irányt" (tarikat) követték, kik voltak szellemi vezetőik, példaképeik. Wratislaw, az 1591. évi császári követség egyik tagja útleírásából tudjuk, hogy Budán is voltak keringő dervisek. Női szerzetesrendeket a mohamedán közösség egyáltalán nem ismert. A nők lelki életének Női szerzetes az irányításával hivatásos papok alig foglalkoztak, a nő nevelését alsó rangú, mellőzhető feladat- rendek nak tekintették. A nők a dzsámikban és a mecsetekben csak a „háttérben", a férfiaktól elkülönített helyen, rendszerint egy kórusszerű erkélyen, sűrű rács mögött tartózkodhattak. Vezetőik mint hivatásos előimádkozók, vagy mondók, kisebb díjazásban is részesülhettek, így 1628-ban bizonyos Hatidzsa és leánya, Száliha, vallási tevékenységükért fizetést, illetőleg nyugdíjat kaptak. Valószínű, hogy papi család tagjai voltak. Az egyes szervezeteket részben saját szerzeményeik, részben a közönség adományai tartották Jótékony fenn. Kegyes célra anyagi értéket lekötni, magántulajdont vallási intézményekre ruházni, a ofopí^nyofc mohamedán világban mindenütt erős vágy volt, ezt a vágyat egyrészt egy érzelmi, hangulati hullám táplálta, másrészt a török magántulajdon bizonytalan sorsa serkentette. A török birodalomban az emberek vallásos érzésből, a gazdagok vallásos érzés nélkül is létesítettek jótékony alapítványokat (vakufokát), mert ez a legbiztosabb, és szinte egyetlen mód volt arra, hogy magukat és ivadékaikat alapítványaik örökös kezelőjévé (mütevelli) rendelvén, jövedelmüket a jövő időre átmentsék, és „öreg korukra legyen miből élniük". Innen van, hogy a tengernyi visszaéléssel és kapzsisággal vádolt kádik, az adószedők, akik annyit sikkasztottak, hogy Isztanbulban külön börtönük volt, s Budán is „török emingek és zsidók" külön börtönt töltöttek meg, hogy a defterdárok, akik háború idején póznákon aszalódó koponyák alatt járkáltak a várfalakon, és csata után orrot, fület, lábuk elé gurított emberfejeket váltottak be pénzen, annyi „kegyes alapítványt" (hajrát) tettek, részint régi intézmények gazdagítására, részint újak létesítésére. A magántulajdon különös helyzete a mohamedán közjóléti intézményeket oly gazdag 27 Budapest története II. 417