Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN
egy-egy csaus útján levelet intéztek hozzá, de a csaus számára, mert így kívánta a méltóság és a szultán tekintélye, előzó'leg, egy másik csaus útján, hitlevelet kértek. Sohasem mulasztották hangoztatni, hogy „tengeren innen és túl" milyen nagy úr az ő uruk, méltatlankodtak, ha a bécsiek a hatalmas padisát csak mint „szultánt" emlegették (a „szultán" akkor már náluk is értékét vesztett cím volt, mert keleti háborúik során megtanulták, hogy Perzsiában ez a szó csak kerületi kormányzót jelentett, olyanfélét, mint a törököknél a szandzsákbej), és mindig hangsúlyozták, hogy ők ennek a nagy úrnak milyen elsőrangú szolgái. „Csak két akkora rang van még ebben a birodalomban, mint az övé", magyarázta Eszterházy Miklós követének 1627-ben Murtezá. A magyar király és az erdélyi fejedelem sűrűn küldött követet hozzájuk, majd állandó ügy- Követek nököt is tartott Budán. A pasák a sok követ járásban eleinte kémkedést gyanítottak, de később f 0f J adasa nem tettek ellene kifogást, ellenkezőleg várták azt, alkalmat remélve hatalmi gőgjük fitogtatására. A követek érkezésekor fényes külsőségek között nagy pompával az egész helyőrséget felvonultatták, sőt a távolabbi hadi népet is Budára rendelték, nem a követ tiszteletére, hanem rettentő hatalmuk mutatására, úgy, ahogyan ifjabb éveikben udvari szolgálatuk alatt a szultán környezetében látták (212. kép). A nagy háború a XVL század végén nemcsak a hatalmi erőviszonyokban, hanem az ő maga- Magatartásuk tartásukban is mély változást idézett elő. A döntő győzelem nélkül végződő háborúban elvesz- ^ z ^JJ^ m tették korábbi fölényüket, a birodalom belső zavarai miatt régi biztonságukat. Nem irányították már az eseményeket, s ezt tudomásul véve, alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, képességeiket a külszín megmentésére fordítva és a török külpolitika tudományát a későbbi nehéz feladatokra mintegy előkészítve. Musztafa, Kalajli koz Ali és Szinán után a XVII. század más, új típusokat, más, új török urakat nevelt ki Budán, akik nem voltak többé gőgösek, nem idézgették a szultán hatalmát a császáriaknak, hanem mint „két hatalmas császár" közül az egyiknek a helytartói, a másik császárról is tisztelettel szóltak. Ezen a most alakuló csendes ösvényen még személves kapcsolataikra is szívesen hivatkoztak, amelyeket az akkori államközi érintkezések folyamán szereztek, és hosszú időn át ápoltak, fenntartottak. Habil efendi, az öreg budai kádi, aki a korábbi harcok alatt, mint Pecsevi írja, személyesen is megölt foglyul esett császári katonákat, a zsitvatoroki béke megkötése után újonnan szerzett barátját, Althant állandóan „fiamnak" szólította, „régi barátját", az imperátort is közvetlen levéllel kereste fel, és kérte, hogy „sűrűn írogasson neki". Iszá, egy másik budai török, arra kérte Althant, hogy „alkalom adtán adja át üdvözletét a császárnak"; Szufi Mehmed 1624-ben Bethlen Gábort fiának fogadta. Az ekkori török urak, felejtve a régi nagy hatalmat, s kerülve a nyers ellentéteket és veszélyes harcokat, nyílt városok, vásári sokadalmak megrohanása, várak megtámadása helyett inkább hosszú vitákba, évekig, évtizedekig elhúzódó alkudozásokba bocsátkoztak, hogy néhány falut, egy-két várat szerezzenek a birodalomnak, vagy csak megtartsanak nem katonai erővel, fegyvertény útján, hanem előnyös helyzetek teremtésével vagy ügyes kihasználásával. A XVII. század első felében, Muszá, Murtezá és mások korában évtizedek múltak el hosszú huzavonákkal és tárgyalásokkal, nem a szülejmáni korszak öntudatos birodalmának képviseletével, hanem —- minden elméleti előkészítés nélkül, pusztán az érzék alapján — a török külpolitika későbbi mesterkedéseinek iskoláját alapozva. Tárgyalásaik menetében, mó-dszerükben volt egy újszerűen és nehezen kivédhető elem, az ámítás és félrevezetés; ezek náluk lényegesebben hozzátartoztak a tárgyaláshoz, mint máshol, és különösképpen inkább a hatalmasabb fél eszközei, az ő eszközeik voltak. Nagy ceremóniával elindított bevezetés után, miután az ellenfél képviselőit „török módra szemben keményen megdicsérték", hosszú tárgyalásokon, ötvenfogásos ebédeken át sok virágos szóval, képes beszédekkel kerülgették, és halogatták a megállapodást egy kötelező, írásban lefektett formában, úgyÁmítás és félrevezetés 211. Haszan budai pasa pecsétje egy török iraton, 1630
