Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

A „fekete víz" hívei eleinte otthon fogyasztották kedvelt italukat, majd a külön az e célra alakult üzleteket, a „kávés boltokat" (kahve dükjánlari) kezdték látogatni. Vüdzsudi, a bosnyák származású török költő, Buda természeti szépségein és a budai élet kellemességein gyönyörködő versében a budai kávémérő boltokat a XVII. század második felében a literátus emberek második otthonának, vendégeiket „költők társaságának" nevezte. De más foglalkozású városbeliek és idegenek is, akiknek egymás látogatását a szűk lakásokban a török társadalmi szokások gátolták, ezekben az üzletekben adtak egymásnak találkozót. A kávén kívül kedvelt italuk volt a narancs-, citrom- és más gyümölcslevekből hígított sörbet is (a sörbet ebből az időből származó török jövevényszavunk), vagy a tursu, a mai török nyelvben inkább sira néven ismert lefojtott édes must, amelyet nyersen és hidegen, vagy pekemezzé (a,z akkori magyar nyelven: „petymez") finomítva, forraltán és melegen fogyasztottak. Kedvelt hűsítő ital volt a csípős-savanykás boza. Szolgáikat, vegyesen férfit és nőt, a meghódított népek gyermekeiből választottak ki. Leg- Cselédek, inkább a balkániakat kedvelték, mert maguk is balkániak lévén, azokkal egymást könnyen azolaak megértették, és egymás szokásait is kölcsönösen ismerték. A lány cselédeknek odalik volt a neve, ebből a névből formálták az európai népek az „odaliszk" szót (s ennek más jelentést is adtak, mert az eredeti szónak csak az volt az értelme, hogy „cselédlány"). Jómódú török háznak szinte szükséges tartozéka volt a keresztény származású szolgagyerek, a gúlám. A gúlám valahol a mezőn, faluszélen tévedt az arra járó törökök útjába, vagy valamely portyán került török kézre. Egykorú levelek, hivatalos jelentések tömege maradt fenn a portyázásokról, a portyák során fogságba esett rabokról. Ezeknek egy részét rokonai, ismerősei hamarosan kiváltották - rangjának, értékének megfelelő összegért - a rabságból, a szegényebbek, s főként a nők és a gyermekek azonban rabságban maradtak. Az ilyen rab „szerzett jószág" volt, és magántulajdon lett. Érték vagy árutárgy volt, akinek nevet gazdái adtak, akit holtukban mint valami tárgyat örökségül hagytak, vettek, eladtak, testi ereje, munkabírása szerint negyven-hatvan forintra értékelve; de csak béke idején, mert háborúban „a törökség nagy dicsőségére" már fél forintért is lehetett venni német vagy magyar rabot. Az ilyenek sorsát egész életükre uruk akarata szabta meg, ők maguk azzal sem tudtak azon változtatni, ha hitüket megtagadva, mohamedánná lettek. A törökök tíz-tizenöt évi szolgálat után „saját lelkük üdvére", rabszolgáikat szabadon szokták bocsátani, de ezek a szerencsétlenek akkor már nem tudtak mit kezdeni az élettel, testi-lelki erejüktől megfosztva sorsukba beletörődtek, azon nemigen változtattak. A környezet hatása alatt legtöbben mohamedán hiten fejezték be életüket, a török szokásokkal, ruhával, életmóddal együtt a török vallást is átvették. Ilyen rabot már nem lehetett kiváltani sem. „Az legényt — írta 1611-ben a kanizsai basa - mihelyen törökké lett, az mi törvényünk szerint meg is metszették; köztünk immár 208. Előkelő török nők viselete. J. Azelt rézkarca, 1686