Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

meg is házasodott". Kiváltani csak a gazdagabbakat, vagyonnal bírókat tudták, vagy olyanokat, akikért valaki kezességet vállalt. uházkodás Ruházkodásra a budai és a pesti török háztartásokban igen keveset költöttek. A hagyatéki leltárak azt mutatják, hogy a ruhafélét a legtöbb házban könnyű volt számontartani, mert a férfiak éppen úgy, mint az asszonyok, majdnem mindenüket magukon hordták. A nők otthon kenderből font ingfélét vagy deréknál begyűrt zubbonyt viseltek, s lábfejig érő, lefelé szűkülő és alul átkötött hosszú bugyogót, sálvárt, amely egy korabeli nyugati utazó szerint ,,olyan, mint a magyar gatya". Lábukat, mivel ritkán hagyták el a házat, csak könnyű sárga színű papucsfélébe bújtatták. A lábbeli könnyen lerúgható fajtája nőknél már az állandó otthonülés, férfiaknál ezenfelül az imával kapcsolatos gyakori kéz- és lábmosás miatt, s mindkét nemnél a szőnyegek kímélése végett a törökök szokásává és második természetévé vált. Ha a házból kimentek, a nők otthoni ruhájuk fölé hosszú fekete köpenyt (ferádzse) öltöttek, hátulról fejre borítható felső résszel. A köpennyel egybeszabott fejtakarót, amely asszonyoknál rendszerint fekete, lányoknál színes klottszerű anyagból készült, egy szintén fekete, illetőleg fehér színű fátyol egészítette ki, ezt abronccsal erősítették az archoz. Időben évszázadokon keresztül, térben tartományokon és országokon át egyforma volt ez a külső, sem városi divat, sem népviselet nem kezdte ki. Az asszonyok „büszkén, rátart ian" illegtek benne, ahogy a törökök érezték, nehézkesen, bizonytalanul mozogtak benne, „mintha vezekelnének", abogy keresztény írók látták, ami már azért is valószínű, mert könnyű cipőjük fölé vastag talpú fapapucsot szoktak húzni, hogy a feneketlen sarat megjárhassák. Idegen utazók többé-kevésbé elfogultan, kevés rokonszenvvel írnak róluk, de a szintén nem törökbarát Dernschwam, hosszú keleti útjáról Budára visszatérve, úgy találta, hogy „egészében véve nem hatottak rá kellemetlenül" (208. kéj)). A nők színtelen és köznapokon eléggé egyhangú ruházatával szemben a férfiak egy része díszes hivatalos egyenruhát viselt, amilyen foglalkozásuknál és rangjuknál fogva megillette őket, és azt szinte megjelölte, és jelezte, mert a török birodalomban a férfiruhát jobban felhasználták az életpálya, foglalkozás és rang kifejezésére, mint bárhol másutt. Nemcsak a katonák viseltek egyenruhát, hanem a polgári tisztviselők, például kádi, defterdár és ezek alantasai is egyenruhában, hivatalosan előírt kaftánban és szabványos föveggel jártak. Ugyanígy azok is formaruhát öltöttek, akik vallási téren állottak a szultán és az állam szolgálatában; az utóbbiak fejükön turbánnal, esetleg egyszerűbb szabású és mintájú fekete színű köpönyeggel igyekeztek állásukat és rangjukat kifejezésre juttatni, és az azzal járó tiszteletet méltóságos magatartással is fokozni. Ebben a társadalmi csoportban a zöld szín külön kiváltságos réteget jelölt, papi embereket, a papok közül is valószínűleg csak azokat, akik a próféta családjának fiú- vagy nőági leszármazottai, serifek voltak, és a mohamedán világ öröklődő egyházi arisztokráciáját adták. A nyilvántartásukkal megbízott szerv a török hatalomban több tízezer ilyen személyről tudott, jutott belőlük Budára is. A köznép férfiai, akik túlnyomóan balkániak voltak, felső ruhának kecskeszőrből készült, rozsdavörösre festett darócot öltöttek, mind egyformát, szinte egyenruha gyanánt; lábukon rossz csizma vöröslött vagy saru szerénykedett. Hajviselet A férfiak, különösen a tekintélyükre tartók, szakállt viseltek; a simára kefélt szakáll a törököknél a férfi legszebb ékességének, az öregeknél az értelem és a bölcsesség jelének számított. Amikor 1683-ban a bécsi vereség után a szultán Hadzsi Girájt tette meg tatár kánnak, s a nagyvezér, Kara Musztafa, a budai pasa szórajában az ifjú kán derekára csatolta a szultán kardját, meghagyta neki, hogy „most aztán növessze meg a szakállát", egy kánhoz az úgy illik. Orvoslás Betegségeikben előbb egymástól kértek tanácsot és orvosságot, és sok ország népeinek tapasztalatával készült pirulákkal, kenőcsökkel gyógyították magukat, meg füvekkel, füvek kifőtt levével, vizekkel is, amelyek egybeszerkesztéséhez a keletiek nagyon értettek, azok titkaival együtt, a „balzsam", „elixír", „talizmán" szavakat is ők adták Európa népeinek. Ugy tudták továbbá, hogy a kövekben is sok gyógyerő rejlik. A türkisz például szemfájást orvosol, egy bizonyos kékkő pedig nyakba akasztva tevét is,'kisgyermeket is megóv minden bajtól, az ilyen köveket amulettként viselték. Ha a kenőcsök és kövek nem használtak, orvoshoz és felcserhez fordultak. A városban ezekben sem volt hiány. Budán maga az állam rendszeresen alkalmazott egy-két orvost (hekim), ezeket öregkorban nyugdíjjal is ellátta; „magánorvost" is lehetett Budán találni. Evlia Cselebi korában egyszerre hárman: Dzsáfer Cselebi, Muszli aga és Ali voltak a budaiak ..kiváló orvosai". Török orvosokon kívül zsidó orvosokról is van tudomásunk. A XVL századi török adóösszeírások 1547 1580 között említik Abraham. 1580-ban pedig még Muszi (Mózes) zsidó orvost, s ugyanekkor a koptok között is akadt egy orvos (Tekim nevű). Az orvosoknál számosabban voltak a sebészeti munkákat végző felcserek, törökül berberek, . „borbélyok". Ezek vegyesen törökök, zsidók, magvarok, szlávok voltak, s itt, a békében is háborús időket élő központban, nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Beszámítva az egyszerűbb érvágást, köpölyözést és a mai borbélyi teendőket, annál inkább bőséges munka-