Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

C) Mértékek és pénz Mértékek Az üzleti életben — vásárokon, piacon, boltokban — hosszú időn át vegyesen volt érvényben régi és új, magyar és török mérték. A középkori magyar mértékeket a török kánun is ismerte és használta, s az árut a török vámos a magyar árus bemondása alapján magyar mértékben is elvámolta. A magyar mértékek közül ismert volt az akkor száz font értékű mázsa, használatos volt a font, az űrmértékek közül a „hordó", amely valószínűleg azonos volt a „göncivel", az akó, az átalag, a köböl, a csöbör, a pint (mindezek a hordé) kivételével a törökben is ezeken a neveken), a zsák, a gabonamértékek közül a fertál, posztómérésnél a magyar „posztó" szóból törökösített pásztáv, ami nálunk véget jelentett. A török súly mértékek közül legáltalánosabb volt a négyszáz dirhem, azaz 1281 gramm súlyú okka (vagy kije, vagy vakkije), a negyvennégy okka súlyú kantar, melyet nagyjában a „mázsa" megfelelőjének tartottak, a gabonamértékek közül a kile (vagy kejl), az űrmértékek közül az olaj és vajneműek mérésére (és szállítására) a bizonytalan értékű tulum: tömlő. Pénz A régi pénz sem egyszerre vesztette el értékét és kelendőségét. A „magyar arany" a törököknél már száz évvel itteni uralmuk előtt és legalább száz évvel itteni uralmuk után is sokszor hangoztatott, kivételes beccsel bírt, s a többi magyar pénznem is sokáig vegyesen együtt forgott a török pénzekkel; még adófizetésre is használatos volt, de mindig csak átszámítással, erőszakos aláértékeléssel és értékveszteséggel. Az elszámolások hivatalosan török pénzben történtek. A török pénz alapja a török arany és a gurus volt, ezt apró ezüst pénzre: akcséra, „fehérkére", az akcse pedig kis értékű rézpénzre (pul vagy oszmáni) volt osztható. Nagyobb értékeket nem leszámolt összegekben, hanem „erszényben" fizettek, egy erszény (kisze) ötszáz gurussal, egy lóteher (jük) százezer akcséval volt teljes, emez a XVI. században mintegy kétezer forinttal volt egyenlő. Az üzleti életben azonban nem a nagyértékű ritka arany, hanem a sűrű akcse uralkodott. Az akcse a magyarországi török uralom kezdetén már mintegy kétévszázados török pénz volt, és ennek megfelelően bizonyos devalválódásokon ment keresztül. Eredetileg mintegy háromnegyed gramm ezüsttel veretett Budán, 1555-ben két-két és fél dénárt ért és ötvenével volt egy aranyra beváltható. A XVII. század bizonyos időpontjaiban már csak háromszáz akcse ért egy gurust. A gazdasági élet egyenlőtlenségeit a hatóságok árszabályozással, a szabott áruk és szabott árak részletesen kiépített rendszerével, a forgalom ellenőrzésével, a helyes mértékek megtartására hivatott vásárfelügyelőkkel igyekeztek egyensúlyba hozni. A mértékek az uralkodó szultán tugrájával hitelesíttettek és pontosak voltak. Egy IV. Mehmed korából (1648 1687) származó, Budán 1903-ban előkerült okka eredeti súlyát, az 1281 grammot máig hiánytalanul megőrizte. Az ellenőrzéssel megbízott emberek azonban kevésbé voltak megbízhatók. D) A kereskedők A török jog a „piac emberei" között vallási vagy népi (nyelvi) szempontból nem tett különbséget, elvileg magyar, török, rác vagy zsidó a piacokon és a boltokban egyformán dolgozhatott és boldogulhatott, és így a gazdasági életben egyformán érhetett mindenkit kár vagy szerencse. Magyar A keresztény magyarokat az első időkben csak a közeli környékről látjuk beszállingózni, reskedok e

gy

ese

k

e

t

) amint a falu mezőgazdasági terményeit és háziipari cikkeit hozták eladásra, másokat, amint távolabb, de még mindig török belföldön szerezhető nyersterméket, marhabőrt, sót hoztak Budára. Később, a viszonyok normalizálódásával, amikor a távolsági kereskedelem is kialakulni kezdett, keresztény magyarok mint „zimmi kalmárok" a kereskedői tevékenység magasabb fokára emelkedtek: idegenben, mások által előállított árut is szállítottak Budára azzal a céllal, hogy azt esetleg nagyban, tehát nem közvetlenül a fogyasztónak eladják. E messze földeket bejárt árusok közül, akik a vámállomásoknak ismert, visszatérő alakjai voltak, soknak „Kalmár", „Kádas", „Kádos" volt a neve, foglalkozásuk után, mert árujukat, jobbára nyugati eredetű ipari cikkeket, melyeknek kizárólagos szállítói voltak, kádban, hordóban szállították és kádból árusították. A jobbmódúak között sokat mondtak közülük „diáknak", a törökben is a diák szóval; a „diákok" főleg posztót, szövetet szállítottak. A „kalmárok" és „diákok" távolabbi utakra eleinte kizárólag nyugatra és északra, keresztény földek felé indultak, ezeket az utakat viszont elég sűrűn bejárták. Például „Bálás diák kalmár" 1571 június végétől november elejéig nyolcszor tette meg a bizonytalan, veszélyes utat Buda és az iparűző nyugati városok valamelyike, talán Pozsony és Bécs között, nyolcszor vámoltatott el a budai vámnál különféle posztókat, amelyek fajairól nagyjából már adtunk felsorolást, s áruja után összesen ötezerhétszáz akcse vámot fizetett. „Fehérvár Józsa kalmár" ugyancsak sűrűn megforduló ismert ember volt a vámoknál és vásárokon egyformán, a budai vámnál az egyik évben ötször jelent meg, mindig külföldi áruval; de más utakat is bejárt. Szolnokon bőráru, papucs után fizetett vámot. Egy harmadik, Pesti Gáspár („Pesté", vagy „Pestéi", ahogy a törökök írták), aki 1582-ben Nagyszombatban lakott, majd a szokásos külföldi iparcikkeket szállítgatta, majd belföldi árut, marha-