Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

A Jogkönyv forrásai és hitelessége biztos, hogy keresztneve János volt, és olyan személy lehetett, aki hozzáférhetett a város féltve őrzött kiváltságleveleihez. Hogy Siebenlinder János volt-e, kétséges.

75 A szerző maga műve három forrását idézi: a magdeburgi jogot, a város szokásjogát, végül a királyi kiváltságlevelet. Kétségtelen azonban, hogy a magdeburgin kívül más német városi jog hatása is kimutatható, azonban bizonytalan, hogy közvetlen átvételről beszélhetünk-e. Az sem állapítható meg, hogy az idegen jog milyen mértékben érvényesült a valóságban a budai bírák működésében. A tényleg érvényesülő budai szokásjog és a Jogkönyv viszonyát sem ismerjük. A budai szokásjog ugyanis nem egy olyan tétele érvényesülését tudjuk kimutatni, amelynek a Jogkönyvben nyomát sem találjuk. A harmadik íbrrás felhasználását teljes mértékben igazolni lehet. Ott, ahol módunk volt összehasonlítani a Jogkönyv német szövegét a fennmaradt királyi kiváltságlevelekkel, meg lehetett állapítani, hogy általában pontosan fordítottak. Más kérdés persze az, hogy a királyi kiváltságlevelek a valóságban milyen mértékben érvényesültek. Az 1421-es szabályrendelet és a későbbi függelékek analógiája alapján a Jogkönyv készülését a következőképpen képzeljük el. A szerző nyugati városi jogok, főleg a magdeburgi jog ismeretében el akarta készíteni a budai jog kézikönyvét. Kialakította rendszerét, ami a tartalomjegyzékében mutatható ki. Ezt az általa kialakított keretet töltötte ki kiváltságlevelek, városi szabályrendeletek, céhszabályok anyagával. Felhasználta, bár nem teljes mértékben, a szokásjogot is, és ahol nem talált forrást, azt kitöltötte az idegen városi jogokkal — ezek lehettek régebbi szabályrendeletek forrásai is. A Jogkönyv felhasználásával szemben tehát óvatosságra kell intenünk, a későbbi tárnoki jog alapján számos cikkelyének hitelessége mégis igazolható. Az is lehet, hogy azokat a szokásjogi pontokat hagyta el a szerző, amelyek a Magyarországon mindenütt érvényesülő magánjogban is megtalálhatók voltak. így a római jogi eredetű szavatosság nemcsak Buda város régi szokásjoga volt, hanem a nemesi magánjogban is azonos módon érvényesült, a Jogkönyv szerzője ezért hagyta el. A Jogkönyvnek jogi szempontból egyik fő hibája, ami különben történeti szempontból értéke, hogy a szerző nehezen tudott elszakadni okleveles forrásaitól, ragaszkodott azok szövegéhez, és ez hozzájárult a gyűjtemény rendszertelenségéhez. Különösen világosan látszik ez az ugyancsak budai szokásjogon alapuló tárnoki joggal való összehasonlítás után. Ez utóbbi valóban rendszeres jogi kodifikáció.

76 A városi elöljáróság választási módját a Jogkönyv az 1403-as kiváltságlevél alapján írja le, Városi csak hozzáteszi a németeknek már fent említett jogait. A választás Szent György napján folytle a városháza előtt. Ezen elvben az egész község részt vehetett: azaz minden polgár, szegény és gazdag. Bírónak csak olyan személyt választhattak, aki már legalább hat év óta tanácstag volt. Ezt azonban nem mindig tartották meg, mert több olyan bírót ismerünk, akiknél nincs adat előző tanácstagságra. Lehet, hogy csak az erre vonatkozó oklevelek semmisültek meg, de valószínűtlen, hogy hat évről egyetlen egy oklevél sem maradt volna fenn. Valószínűleg ezek a bírák csak egy-két évig voltak tanácstagok bíróságuk előtt, mint Stadler, Budwisser. A bíró mellé tizenkét esküdtet választottak, a választott tanácsot azután bemutatták az uralkodónak vagy képviselőjének. A bíró és a tanács ,,az egész község tudta és akaratából" választotta meg a városi főjegyzőt, és ugyancsak ők ,,a községnek, akik ahhoz tartoznak tudta és akaratából" a plébánost is (a Boldogasszony-templomét). A megválasztott bíró jogához tartozott, hogy a tanács tagjai közül kinevezze a pénzbírót, aki a negyven aranyforint alatti ügyekben ítélkezik, és a bírót is helyettesíti. A pénzbíró helyébe viszont a városi főjegyző nevez ki egy tanácstagot, hogy a tizenkét esküdt száma érintetlenül maradjon. Ezek szerint a városi hatóság a két bíróból, a főjegyzőből és tizenkét esküdtből állott. Megjegyezzük azonban, hogy Budán a legritkább esetben lehet a tanácslistákon a bírón és pénzbírón kívül tizenkét esküdtet kimutatni. Vagy nem ment át a gyakorlatba ez a tárnoki jogba is átvett rendelkezés, hogy pénzbíró helyett új tanácstagot jelöljenek, vagy pedig ezt a személyt nem tartották teljes jogú tanácstagnak, és ezért nevét a városi kancellária nem tüntette fel. A ,,község"-nek a plébános és főjegyző választásánál beleszólása volt. A plébános választására A „község' szolgáló cikkely alapján nem lehet a községet a polgárság közgyűlésével azonosítani. Úgy látszik, kialakulóban volt az a testület, amely olykor átvette a népgyűlés jogkörét, és éppúgy községnek nevezték, mint azt. Például a 34. cikkely előírta, hogy minden iparágból két személyt kell választani: „hogyha a bírónak szüksége van a város ügyeiben a kézművesekre", ezeket hívja magához. Nekik is kell esküt tenniük, akár a tanácsnak. A 37. cikkely címe érdekes: „Hogyan hívjon meg a bíró minden mesterségből két férfit a tanácsurak segítségére, ha a város fontos ügyei megkívánják". A szövegből kiderül, hogy ha fontos ügyben kell dönteni, akkor a bíró hívja magához cédulákkal és más jelekkel a tanácsurakat, az esküdt céh mestereket, „és más tekintélyes, birtokos embereket", és velük intézze el a város ügyeit. Harangoztasson is a bíró a városháza harangjával, hogy bírság terhe mellett minden férfi elmenjen a városházára. A következő cikkely a tanácstagok, az esküdt kézművesek és a község tagjainak egymástól különböző bírságát tartalmazza, há nem jöttek össze az idézésre. Világos, hogy harangszóval a népgyűlést hívták össze és nem a tekintélyes birtokos embereket, akiket a céhmesterekkel együtt írásban a Jogkönyv alapján Q Budapest története II. 81