Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

összes ismeretleneket is beleszámítva — éveknek 32,1 százaléka. A város élén tehát néhány személy állott, aki a korszaknak több mint egyharmadában szinte egyedül kézben tartotta a bírói hatalmat. Ez a három személy — Loránd, Kunclin fia Mihály és Miklós fia Ulving kivétel nélkül a régi ispáni patríciátushoz tartozott. Rajtuk kívül még négyen tartoztak a század első felének patríciátusához: a hét régi családból származó bíró összesen huszonnégy évig ült a bírói székben, egy személyre tehát 3,4 év esik. Az öt másik bíró kilencszer volt a város feje, egy személy tehát csupán 1,8 évig. Még tanulságosabb, ha a bírókat az időbeli változás alapján vizsgáljuk. Loránd 1346- 65-ig hatszor, Kunclin fia Mihály 1350 1370-ig ötször volt bíró. Ez alatt a huszonöt év alatt rajtuk kívül mindössze Loránd fia István bíró nevét ismerjük 1364-ből. Ulving 1375 —1385-ig legalább hatszor volt bíró (1383 — 1385 között három évig egyfolytában), de mivel 1375 elején voit bírónak hívták, már előtte is be kellett ezt a méltóságot töltenie. Nem valószínű, hogy sokkal régebben történt ez, s így állíthatjuk, hogy 1371 1385 között tizenöt év alatt legalább hétszer volt a város feje. Rajta kívül ebben az időben Tillmann fia Kakas János, Gleczel János, Hünrer János és Támár fia Lőrinc töltötte be egyszer-egyszer a bírói tisztet, tehát tizenöt évből tizenegy év bíráját ismerjük. Gleczel az első olyan bíró (1377), aki nem a régi patríciátus tagja. Az 1386-tól 1401-ig terjedő tizenhat év alatt tíz bírót ismerünk: Gleczel, Rabensteiner Ulrik, Perenhauser Hannus, Sztoján Márk, és Hertul kétszer-kétszer ült a bírói széken. Rabensteiner és Perenhauser tartozott csak a régi patríciátushoz. Erre az időszakra tehát az a jellemző, hogy nem mutatható ki egy személynek a túlsúlya, hanem négy-öt polgár egymás után osztotta meg maga között a hatalmat. A. városi A régi birtokos, ispán címet viselő patríciátus körülbelül az 1380-as évekig tartotta kezében vezető réteg a hatalmat. Azonban a tanácsba már a hetvenes évektől, esetleg egy-két évvel korábban, kényXIV

~század ^

en v

°lt új erőket felvenni, elsősorban a külföldiekkel is üzleti kapcsolatban álló kereskedőket, fordulóján posztómetőket. De helyet kaptak a többi kereskedelmi ágnak vagy kereskedelemmel foglalkozó iparágnak a képviselői is. Ettől kezdve a tanács többségében kereskedőkből állt, és a távolsági posztókereskedők érdekvédelmi szervévé kezdett válni. Ez ellentétek csíráit rejtette magában. A Jogkönyv a posztósok érdekében akadályozta meg a várospolitika iránt érzéketlen, főleg olasz boltos uraknak, a kalmároknak és a mesterszabóknak posztó-kiskereskedelmét. A posztósokat nem érdekelték sem a selyemkereskedő boltosok, sem a kalmárok, sem a kereskedelemmel is foglalkozó gazdag iparosok ügyei. Űgy látszik, hogy ezeknek a szintén gazdag elemeknek a támogatására számítottak a legnagyobb régi patríciuscsaládok és különösen Miklós fia Ulving. Nem véletlen, hogy éppen a nyolcvanas évek közepéig, amikor a régi családok tagjai sokszor éveken keresztül töltötték be a bírói méltóságot, tűnnek fel a tanácsban a kalmárok, vendégfogadósok, vásárosok, szűcsök, szabók és deákok. Úgy látszik, hogy ugyanebben az időben talán a magyarok is nagyobb szerephez jutnak a város vezetésében. A magyar nemességgel, sőt bárókkal unokatestvér Ulvingot nyilván nem érdekelte a németség kizárólagos vezető szerepe. Nem véletlen, hogy nagyapja a három magyar szent tiszteletére építtette a Szent László-kájiolnát és családjában, akár a Lorándoknál, gyakori a László név. A nyolcvanas évek közepétől megváltozik a helyzet. A bíróság nem egy-két család kiváltsága, amelyek csak időnként, egy-egy alkalommal mondanak le róla, hanem egy nagyobb csoporté. Ha nem is valószínű, hogy teljesen eltűntek volna, de ettől kezdve sem iparost, sem a többi kereskedő csoport tagját nem tudjuk kimutatni a tanácsban. Az új családok tagjai más német városokkal rokonságot tartó, valószínűleg távolsági posztókereskedők. Nemzetiségi A város vezetésében részt vállaló új családok közül többen külföldről költöztek Budára. Egyre ellentetek több idegen élt a városban, így nürnbergiek, ezek német származásukat, nyelvüket komolyan vették. Nem valamiféle „nacionalizmusból", ahogy a polgári történetírás tanította, hanem azért, mert gazdasági érdekeik ezt követelték. Üzleti kapcsolatban állottak a délnémet és osztrák, valamint a német vezetésű sziléziai városokkal. A német nyelv erősítése abban is megmutatkozott, hogy erősítették a német plébánia, a Boldogasszony-templom hatalmát. Ugyanakkor azonban a gazdasági fejlődés megerősített egyes iparágakat, főleg a kereskedelemmel is foglalkozókat (mint a szűcs, szabó, mészáros iparágat). Az iparosok nagyobb számban a Szentpéter külvárosban éltek, de nem hiányoztak a Szombathely környékéről sem. Ez a két terület a Magdolna- és Szent Péter-plébániák körzete volt. Ha a Magdolna-templom a magyarok temploma is, hozzátartozott a német Taschental, a Szentpéteren pedig szintén sok német élt, például a mészárosok. A két plébánia területén élő, meggazdagodott polgárok, legyenek magyarok, németek vagy olaszok, nem engedhették a Nagyboldogasszony-templom hatalmának terjedését, sőt saját plébániájuk befolyását akarták növelni. Az 1390-es plébániamegosztás ennek a harcnak a következménye volt: a Boldogasszony-templom plébánosa szerint a Magdolna- és Pétertemplomok csak kápolnák az ő plébániája területén, nincsen saját körzetük és a szentségeket is „csupán magyaroknak, vagy jövevényeknek és jámboroknak és más embereknek, akik az említett Várban (Budavár) ügyeik itteni elintézése végett egy időre összesereglenek, akik nem értik a német nyelvet, amelyet a plébánia lakói közönségesen beszélnek" szolgáltathatják ki. Ez tulaj-