Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Pékek Ruházati ipar molnár személye általában nem azonos, gyakran a malmok bérlői sem molnárok, hanem a XIV. században főképp városi patríciusok, a XV. századtól kezdve pedig pékek. A molnár tehát bérmunkássá, esetleg a bérlő bérlőjévé süllyedt. Ez bizonyára azzal lehetett kapcsolatban, hogy a malom berendezése, karbantartása költségekkel járt, amire a molnároknak nem volt pénze. Budán vámőrlés folyt, a megőrölt gabona tizenketted része járt a molnárnak, illetőleg a bérlőnek vagy tulajdonosnak. Nemcsak gabonaőrlésre használják fel a malmokat, hanem csertörésre (tímárok), vashámorra, kallózásra. Erre különösen 1440 után van számos adatunk. Az 1430-as években talán egy Antal nevű budai olasz üvegesmester felhévízi malombérletét sorolhatjuk ide. A pékmesterség a XV. század elején három ágra szakadt. Az úgynevezett mesterpékek valószínűleg a későbbi zsemlesütőkkel azonosak. A ,,müttel" pékek és a ,,wechtler" pékek egyaránt kenyeret sütöttek, de mivel az előbbiek árujukat csak állványokon, utóbbiak csak földre fektetve árulhatták, bizonyára különbség volt a kenyér minőségében is. Mindhárom mesterségnek ügyelnie kellett, hogy állandóan, ünnepnap is legyen a városban elegendő zsemle és kenyér, és szigorúan büntették, ha rossz és nem megfelelő súlyú kenyeret, zsemlét sütöttek. Úgy látszik, hogy Budán, akár Pozsonyban és Bécsben is, a kenyér és a zsemle ára állandó maradt, azonban súlya a gabona ára és a pénzérték változása alapján módosult. A Jogkönyv szerint akkor, amikor egy gerla búza hat-hét aranyforintba került, akkor a kenyér 4,5 márka, azaz kereken 1,10 kg, míg egy zsemle 2 márka és 3 nehezék, azaz kereken l

/

2 kg súlyú. A pékek, főleg a zsemlesütők, akik gabonakereskedelemmel is foglalkoztak, gyakran malmokat is béreltek. Bár Budán nincs rá adat, de Pozsony és Frankfurt analógiája alapján valószínű, hogy a pékek disznótartási joggal is rendelkeztek a korpa felhasználása céljából.

33 A ruházati ipart a Jogkönyv alapján a következőképp ismertetjük. A talpkészítőknél és a vargáknál a tanács ügyelt a minőségre. A szabóipar erősen differenciálódott. Az ócska ruhákat átalakító és újat nem készítő foltozó szabóknál ügyeltek, hogy véres ruhát ne dolgozzanak fel. (Talán az esetleges nyomozás megkönnyítése végett?) A mellénykészítők csak barchentből vagy hasonló szövetből készíthették áruikat, selyemből nem. A két szegényebb szabófajta korlátozása az úgynevezett mesterszabók javára szolgált. Ezek a királyi udvartartás székhelyén nagy üzleteket bonyolítottak le, és a legtekintélyesebb iparosok közé tartoztak. A mesterszabók versenyt jelentettek a város igazi urainak, a posztómetőknek és talán a selyemkereskedő boltos uraknak is. Szinte érthetetlen lett volna, ha egy gazdag szabó, aki a maga mesterségéhez amúgy is értékes selyem- és posztókelméket vásárolt, nem kísérelte volna meg az ezekkel való kereskedést. A XV. század második felében azután egyes szabók mint selyem- és posztókereskedők is nagy üzleteket kötöttek. Hogy ezt megakadályozzák, a tanács eltiltotta számukra a metszést, azaz a kelmék rőfönkénti, kicsiben való árusítását. Ez a tilalom nem vonatkozott a helyi készítésű, magyarul bubónak nevezett gyapjúból és vászonból előállított kelmére. A szabóság Pesten, sőt a falvakban is jelentős iparág volt. Persze nem tehetünk egyenlőségjelet egy falusi parasztszabó és a királynak dolgozó mester között. A szabók általában, egyes ruhadarabokat, mint például a süvegeket nem számítva, nem tarthattak a külföldi versenytől. Ugyancsak nem volt idegen vetélytársa a szűcsöknek. Ez utóbbiak Európa-szerte a mészárosok és ötvösök mellett a legtekintélyesebb iparosoknak számítottak. Nemcsak megrendelésre, hanem piacra is dolgoztak. Budai előkelő szerepük szintén igazolható.

34 Az építőiparral a művészettörténeti fejezet foglalkozik. Ehhez az iparhoz kell számítanunk a festőket is, és az úgy látszik, közös céhet alkotó ácsokat, kőfaragókat, kőműveseket, téglavetőket és kövezőket. Az építkezéshez tőkeerőre volt szükség, amelyet többnyire a megrendelők fedeztek.

35 A seborvosok gyakran borbélyok — nem végeztek egyetemet. A fürdősök elsősorban a hévízek fürdőiben dolgoztak. A vendéglőkben szórakoztatták a népet a hegedűsök és lantosok, akik zenekísérettel éneket is mondtak. A társadalomban lenézett foglalkozás, szemben a király és a feudális urak zenészeivel, különösen trombitásaival, akik jól fizetett, gyakran nemesi rangú személyek voltak. A szállítómunkások közül a vízhordók, ha nem volt ingatlanuk, adómentesek voltak, de ennek fejében részt kellett venniük a tűzoltásban. Mivel Budán kevés volt a kút, eléggé jelentékeny szerepük lehetett.

36 Hajósok A hajósoknak volt Magyarországon a legrégibb céhük. Révhajósokra és tulajdonképpeni hajósokra oszlottak. A budai hajósoknak a XTV. század elején nem sikerült önállóságukat elérni a pesti és jenői társaikkal szemben. A hajósok végig földesúri hatalom alatt maradtak. Az apácák uralma alá került jenőiek szabad fejlődését ez akadályozta, míg a pestieknek épp ez vált gazdagodásuk alapjává. Királyi conditionáriusok, szolgáló népek voltak, maradtak is, és a budai Vár alá tartoztak. Már a XIII. században saját bírájuk volt, tehát külön községi szervezettel rendelkeztek. Nem váltak városi polgárrá, nem vettek részt a város közterheiben, az óbudai káptalannak fizetendő vám kivételével szabadon hajózhattak, és igen hamar kereskedni kezdtek. Ez a céh tehát hajós- és (bor) kereskedőtestület. Nem volt előnyös Pest fejlődése szempontjából Építőipar Egyéb foglalkozások