Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Óbudai kézművesség Pest ipara Felhévíz és Szentfalva ipara Falusi ipar Falusi posztógyártás Pénzverés Más fémipari ágak A XIV. század első felében Óbuda kézművessége jelentősebb volt Pestnél. Később azonban szinte teljesen megszűnik. A legnagyobb kárt a városra Erzsébet királynénak a klarissza birtok kialakítására irányuló törekvései jelentették. Iparosok házait is megvásárolta, hogy kedvelt apácáinak adja. Ezek a kézművesek nyilván nem várták meg, hogy szabad polgárból az apácák jobbágyaivá váljanak, hanem elköltöztek. De van a hanyatlásnak egyéb oka is. Még a XIV. század első felében itt ítélkezett az alnádor, és főurak is laktak a városban. Később Buda fejlődése miatt Óbuda lesüllyedt. Az iparosokra vonatkozó adatok mást mutatnak 1301-től 1380-ig, Erzsébet királyné haláláig és megint mást az ettől 1440-ig terjedő időben. Míg 1380-ig a forrásokban négy-négy mészáros és ács, három orvos és seborvos, két szabó, egy-egy pék, tegezgyártó, vendéglős, kőhordó, építőmester, kocsis fordul elő, addig 1380 — 1440-ig kilenc mészáros mellett egy-egy fenekező (bognár), szabó, seres, korcsolás és szűcs. Hozzá kell még tennünk, hogy míg a patikárusok árucsarnokukat az előző korszakban kapták, a későbbi korban ez már más célt szolgált. Csökkent tehát az iparágak sokrétűsége, másrészt eltűntek a városias jellegű foglalkozások. Egy-két élelmezési és ruházati iparág mellett mindössze a szőlőtermeléssel kapcsolatosak maradtak meg.

24 Pest iparára még kevesebb adat maradt fenn, úgyhogy hosszú ideig a három város közül ipari területen a legfejletlenebb településnek kell tekintenünk. Nem számítva a hajósokra vonatkozó okleveleket, három-három mészárosra (1344— 1439), szabóra (1390 -1432), egy-egy tímárra (1350) és vadvágóra (1427) maradt adat. A negyvenes évektől azonban egészen más kép tárul elénk.

25 Buda felhévízi külvárosában is éltek iparosok. Akár Pestnél, itt is nyolc kézművesről maradt adat, ezek azonban a legkülönbözőbb iparágakat képviselték: négy kovács, egy-egy mészáros, serfőző, festő és fürdős. Mészárosipara azonban jelentősebb lehetett, hiszen mészárszékei külön soron álltak. A fémipar rokon az anyavároséhoz. Területén vízimalmok is voltak. Szentfalván csak két szabóról tudunk a XV. század elején. Itt különben a Dunán vízimalmok jártak.

26 A város körzetébe eső falvak iparáról már megemlékeztünk. Érvényesült a város tilalmi övezete, a „Bannmeile", ós csak ennek határán, Tétényben találunk mezővárosi jellegű kézművességet. A posztógyártásban a főváros környékén a városi kereskedőtőke — akár külföldön — befolyása alá vonta a falusi ipart, ahogy arra Mályusz mutatott rá. Ez a budai vagy Pest vidéki posztó igen gyenge minőségű volt; a hazai gyártmányú szürkeposztó minden vámszabályzatban a legolcsóbb áru. Gyengébb minősége és a nagyarányú külföldi behozatal következtében nem fejlődhetett ki jelentősebb mértékben ez az iparág, és így a tőkeképződésre sem gyakorolhatott komolyabb hatást. Különleges szerepük miatt a pénzverőket kell első helyen említenünk azért is, mert a Jogkönyv is róluk beszél először. A budai pénzverés az egész XIV. század folyamán az ország öszszes többi pénzverő kamarája számára mintául szolgált. Azóta, hogy 1325-ben Károly először bocsátott ki aranypénzt, hosszú ideig csak a fővárosban vertek aranyforintot. Később ezt a szerepet a körmöci és más kamarák vették át, 1425 után azonban csak elvétve vertek aranypénzt a fővárosban. Időnként külön arany- és ezüstpénzt verő kamara működött Budán. A kamaráispán függetlenül attól, hogy bérlő vagy kinevezett tisztviselő volt, nemcsak a pénzverést irányította, hanem bíráskodási jogot is élvezett a pénzverő, valamint a pénzverési szabályokat megszegőkkel, igya nemesfémcsempészekkel szemben. A pénzverők közössége bizonyos mértékben külön testületet alkotott a városon belül, bár ingatlan ügyekben és nem a pénzveréssel kapcsolatban ők is alá voltak vetve a tanácsnak. A kamaraispánok gyakran a polgárságból kerültek ki. A pénzek hiteles „próbáját" a városi tanács őrizte, és így ellenőrzést gyakorolhatott a pénzverésen. A város és a pénzverde is szoros kapcsolata hozzájárulhatott ahhoz, hogy Károly és Lajos alatt Buda önálló pénzverési joggal rendelkezett (egyébként a pénzverés királyi felségjog) (9. kép). Bár a fennmaradt adatok azt mutatják, hogy a pénzverők általában a gazdagabb polgárok közé tartoztak, Budán nem számított a pénzverők közössége patríciusi testületnek, mint például Bécsben a „Hausgenossen"-nek nevezett pénzverők. Akár más középkori városokban, Budán is a legtekintélyesebb polgárok közé tartoztak a nemesfémmel dolgozó ötvösök. Céhük volt, utcájukat pedig a Várban találjuk meg, ahol rajtuk kívül csak a nyírőknek volt utcája. A többi fémmunkásmester közül a késműveseknek — szakmájuk a legkorábban önállósult Budán — a külföldi nagy késbehozatal versenyével kellett megküzdeniük. Jelentős még a kardcsiszárok szerepe. A harangöntők, bádogosok, lakatosok, sarkantyúgyártók, dróthúzók és tűgyártók közös céhbe tömörültek, legalábbis részben piacra dolgoztak, de termékeiket a kalmárok is árulták. A tanács piaci napokon engedélyezte az idegenek árusítását is, de a céhnek elővételi joga volt. Ez lehetővé tette, hogy tekintélyesebb iparosok idegen áruval kereskedjenek, amint erre Örmény Márton példája figyelmeztet. Ez a mester