Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

A Víziváros t elfoglalása Az érdi csata Az ostrom Kísérlet Buda felmentésére Sikertelen roham Ostromzár Az ostrom a mai Mártírok útja mentén húzódó északi városfal megtámadásával kezdődött, és kezdeti lanyhaság után váratlanul napokig tartó heves kézitusává mérgesedett. Hajdúk és német gyalogosok ugyanis, ismételt előretörés és visszavonulás után július 19-én a mai Bem József térre nyíló ,,Kakas-kapun" át benyomultak az alsóvárosba s olyan riadalmat keltettek az itteni védők között, hogy ezek a Bécsi kapu felé húzódva a várban akartak menedéket keresni. Kara Mehmed budai pasa bezáratta a Bécsi kaput, nehogy a menekülők nyomában az ellenség behatoljon a várba. Miután az így kiszorult török őrség, több mint ezer ember a lángokban álló külső Vízivárosban az utolsó szálig elpusztult, az ostromlók itt szilárdan megvetették a lábukat. Ezalatt a tábori haderő többi része elhelyezkedett a vár körül, s míg a gyalogság tábori állásokat készített, a lovasság a török tábori sereg nyomában Érdig hatolt. Az Érd közelében épített török erőd (Hamza bej szerája) mellett a szerdár még egyszer ütközetbe bocsátkozott a császáriakkal, de miután tevés csapatait, amelyeket a császáriak lovasságának szétriasztására előreküldött, ezek szétverték, hadai felbomlottak, s egész tábori felszerelésüket zsákmányul hagyva, megfutamodtak. Minthogy a megmenekült töredékek csak a Száván túl, Eszéknél állapodtak meg és így a török tábori sereg egy időre minden jelentőségét elvesztette, végrehajtható volt Buda teljes körülzárása és megkezdődhetett rendszeres ostroma. Az ostrom súlya a Tabán és a Nap-hegy felől főleg a vár nyugati oldalának alsó felére, az északi oldalon a Rózsadomb és a Kis-Svábhegy felől a Toprak-kule („Esztergomi bástya") tájára nehezedett. Az ostromlók a Gellérthegy tetején, a törökök itteni, kiürített palánkja előtt, meg a Gellérthegy oldalában és a Nap-hegyen, majd tovább a Kis-Svábhegy en és a Rózsadombon állították fel ütegeiket. Míg ezekkel a várfalakat törték, gyalogos csapataik fokozatosan előre ásva magukat a Vérmezőre néző bástyafal egyes pontjai alá aknákat fúrtak, hogy azokat felrobbantva, az így tört réseken a várat rohamozzák. Az erős ágyútűz ellen, amely egyes napokon kétezernél több golyót és bombát zúdított a várra, a várbeliek erőltetett éjszakai munkával a rések betömésével, új akadályok és mellvédek, ahogy ők mondták: „sarampók" emelésével védekeztek, majd a várból kitörve, az ellenséges aknászok leölésével, az aknajáratok elrombolásával, ellenaknákkal igyekeztek az ostromlók aknáit tönkretenni. Különösen heves harcok folytak július 25-e és 28-a között és augusztus közepén. A védelem buzgósága azonban nem lanyhult, s mikor Lotharingiai Károly augusztus 20-án a várbelieket a vár békés megadására szólította fel, Sejtán Ibrahim pasa az ostromlottak egyhangú helyeslésével utasíthatta el a követet: „a várat nem adják fel, ha a herceg azt bírni akarja, jobban igyekezzék". Közben a szerdár (Bekri Musztafa) Hamzsabégnél szétvert csapatait sereggé szervezte, hogy ismét kísérletet tegyen Buda felmentésére, és szeptember közepén felnyomult Budáig. Azt tervezte, hogy Fehérvár tájékáról nagy kerülőkkel az ellenség hátába kerül, s az esztergomi, zsámbéki és budafoki utak felől különböző pontokról egyszerre támadja meg az ostromlók táborát. A kiküldött csapatok azonban a közbejött esők miatt több helyen fennakadtak azokon a sáncokon, amelyeket az ostromlók a felmentő kísérletek ellen készítettek, és egyedül Sziavus pasa emberei tudtak a megbeszélt terv szerint előbbre jutni. Miután ezek a budai hegyeken a Szabadság-hegyen a „Király-kútnál" és a „Gesztenyés-dombon" (a Kis-Svábhegyen) a várból is láthatóan feltűntek, a várbeli törökök „testvéreik" megjelenésén fellelkesedve, szeptember 25-én erős kirohanást intéztek az ostromlókra. A Szent Pál-völgye (a törökök Kovacsina-völgynek, Kovácsi-völgynek nevezték) irányában törtek ki a várból. Az ostromlók állásai, a nehéz fáradsággal megépített védő- és ostromművek az azokban felhalmozott hadianyaggal együtt két tűz közé kerültek. Amennyire lehetséges volt, a törökök ezeket összerombolták, felszerelésüket tönkretették vagy elhurcolták, s azután az ostromlók ellentámadása elől visszahúzódtak a várba. A várba közel ezer emberrel többen jöttek vissza, mint amennyien a támadásra kiindultak. Mikor azután a várbeliek ugyané napokban a Vízivárosba is betörtek és a pesti oldalról élelmiszert tudtak szerezni, a küzdelemben a mérleg nyelve a törökök javára billent. Az ostromlók is kaptak erősítéseket. Amikor kisebb segédcsapatok után szeptember 9-én Miksa bajor választófejedelem is megérkezett, s maga vette kezébe az összes keresztény hadak vezetését, a várat napokon át az addiginál erősebben lövette, majd valószínűleg szeptember vége felé, a várparancsnokot megadásra szólította fel. A törökök a megadási felszólítást ekkor is elutasították. A küzdelem a vár birtoklásáért tovább folytatódott. Október 4-én folyt le Miksa nagy támadása, amelyet a török kortárs a várbeliek negyedik kirohanásának és „a nagy ütközetnek" nevez. A bajorok a vár tabáni csücske fölött álló Frengitorony részbeni robbantása után ezt a tornyot megrohamozták és megmásztak; de a törökök, akik a királyi palotából lőtték a támadókat, sikeresen kivédték a rohamot. A bajorok kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszahúzódni. Ez a roham volt 1684-ben az utolsó nagy kísérlet Buda megvételére. Az ezt követő ostromzár, közel egy hónapig már inkább csak táborozáshoz volt hasonlítható. A harcot akkor már nem az ostromlók vezérkara, hanem a várbeli gázik meg a szerdár irányították, amazok kirohanásaikkal