Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

nak hatalom nélküli képviselői voltak, „csak arra voltak jók, hogy ide-oda szalasztva a mások rendelkezéseiket közvetítsék". A török állam a budai bírákat éppen úgy, mint a falvak bíráit, saját alkalmazottainak tekintette. Ennek megfelelően szolgálataik ellenében bizonyos terhek alól felmentette és fizetéssel is jutalmazta őket, ezt török szokás szerint nem készpénzben, hanem illetménybirtok alakjában utalva ki nekik, mint katonáinak szokta. A már említett Nagy Péter budai bíró például 1547-ben mint szpáhi, timárbirtokot bírt, s azonfelül kincstári jövedelmet is bérelt: a zsámbéki halászatot bírta, s ugyanúgy szpáhi volt a Szent György utcában lakó régebbi bíró, a már említett ,,Tetem" István is. A budai keresztény tanácsról és bíróról az utolsé) adat 1685-ből maradt fenn, de ekkor már nem „keresztény és magyar", hanem „római katolikus keresztény" tanácsról és bíróról van szó. Ez a tanács ekkor még használta Buda városának azt a pecsétjét, amelyet háromtornyos városkapu díszített, tehát a város török uralom előtti pecsétjét, s ez mintha a városi önkormányzat folyamatosságára utalna. Erről azonban szó sem lehetett ekkor. A tanács hatásköre elnevezése szerint is Buda város akkori lakosságának csak egy meghatározott rétegére terjedt ki, a római katolikus keresztényekre, akiknek túlnyomó többsége a XVII. században Budán letelepedett, elsősorban balkáni származású katolikus volt, s nem tartoztak ebbe a közösségbe a városban lakó többi keresztények: a görögkeletiek és a protestánsok. A városi pecsét használata a török korban nem jelentett jogfolytonosságot. Az óbudai tanács is használta a XVII. században a város középkori pecsétjeit, de ennek a törökök számára semmi jelentősége nem volt, s e pecsétekkel kiváltságaikat, jogállásukat nem a törököknek kívánták bizonyítani 1608-ban, amikor azt írták, hogy „mi királ ő felsége szabadosi voltunk ez pecsétek bizonságot tesznek vala". Pest lakosai a török „városok" rangján a budaihoz hasonló közösségben, a budaiakkal azonos körülmények között éltek. De Pesten a magyarok mellett csak mohamedán és görögkeleti közösségek alakultak. A másfél évszázad alatt a város magyar bírái többször említtetnek, ismerjük közülük 1542-ből Nagyszájú János nevét, akit a törökök „majdnem agyonvertek", 1547-ben a Nagy utcában lakó Andrást, aki egy dunai malom tulajdonosa volt, végül bizonyos Lászlót, Jánost, Andrást és Imrét, akiket 1573-ban említenek ebben a rangban. A városok magyar lakossága a maga tanácstalan helyzetében a bírót még ebben az alárendelt, függő viszonyban is magas rangban látta maga felett, mert bejáratos lévén a pasához és más hivatalos személyekkel is érintkezvén, úgy tűnt fel, mintha bajain segíteni tudna. Különösen sokat remélhettek a bíráktól a várbeli magyar rabok, a Csonkatorony szomorú lakói, akik a budai bírákban látták egyetlen jótevőjüket, főként amikor a XVII. század közepén a törökök megengedték, hogy magyar falvak és városok, például Óbuda, Kőrös stb., ellátásukra élelmiszert gyűjtsenek, és azt a budai bírák hozzájuk eljuttassák. A zsidók és a görögkeletiek vezetőiről, a budai zsidó kethüdákról és a cigányvajdák, a görögkeleti kenézek működéséről a másfél évszázad alatt egyetlen írásbeli emlékünk sem maradt. Valószínű, hogy csak szóbeli formában intézkedtek, és hatáskörük, legalább a török kor első felében, még a magyar bírák hatáskörét sem érte el. Azok is, akiknek legalább nevét ismerjük, nem zsidó vagy balkáni szláv nyelvű feljegyzésben szerepelnek, hanem török írásokban. így maradt fenn a zsidó kethüdák közül 1547-ből Juszuf fia Ábrahám, 1580-ból Jakob és Saul neve, a kopt kenézek közül 1547-ből és 1558-ból bizonyos Tódoré, 1558-ból Lepontye, Ponity kenézeké. Kétségtelen, hogy a vezetésükre bízott zsidó és kopt közösségek irányításában nekik sem volt lényeges szerepük. Á török hatósági emberek közül a város „polgári" lakossága az élet köznapi sodrán először sok alsórangú tisztségviselővel, sokféle eminnel, . . .hasival került érintkezésbe. Az ügyek végrehajtása, a részletmunkák vezetése és irányítása az élet sok ágában egy-egy megbízottra: eminre volt ruházva, vagy egy . . .basi vállain „nyugodott". A dolga után járó ember sokszor ütközött ilyenekbe: a hídon „hídbiztos" (köprü emini) szedte a hídpénzt, a révnél „révbiztos" (iszkele emini) kérte a révpénzt, a vámsorompónál „vámbiztos" (gümrük emini) szedte a vámot, a nem mohamedánok fejadóját, a dzsizjét a dzsizje emini, a kincstári bérleteket a mukátaa emini kezelte, a kincstári konyhára szállított terményt a „konyhabiztos" (mutbach emini), a tűzifát a „tűzifabiztos" (odún emini) vette át, a helyőrség részére behozott árpáról az „árpabiztos" (árpa emini) tartozott felelősséggel, és tett felelőssé másokat. Ehhez hasonló rang volt a sokféle . . .basi, ahogy később a magyarok, itt élő déli szlávoktól tanulva ejtették: basa, „feje valaminek", például a „vásárfelügyelő": pazar basi, aki a vásár rendjére, a mérlegek, mértékek és pénzek szabályosságára ügyelt, a szu basi, aki az általános rendre vigyázott, megtorló hatalommal is bírva, és így tovább. Mindegyik emin és . . . basi külön lajstromot vezetett, hogy dolgáról pontosan számot tudjon adni, s elismervényt, igazoló írást is adott. A szolgáltatásokat majdnem mindenütt többen is ellenőrizték és nyugtázták, ugyanazon ügyben néha hárman-négyen is, s például a pasa udvarában minden ilyen szolgálattevőt, le egészen a „pénzolvasóig" és a „Fekete Az óbudai tan rirs A pesti magyar bírák Kethüdák, vajdák, kenézek Eminek és basik