Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Pazandokkal valószínűleg azonos Póeserniket és a másik Pazandokot.) A településekből 1520-ig huszonnégy pusztásodott el, illetőleg ha a valószínűleg Nemes és Nagyos területén feltűnt Szentmihályt leszámítjuk, csak huszonhárom. A három város nélkül a települések majdnem fele (48,9 százalék) pusztásodott el. Pusztásodás a mai Budapest területén a XIV. — XV. században 1320 -1330 körül 141)0 körül 1500 Települések 1320 -1330 körül 141)0 körül körül Város 3 3 3 Mezőváros — — 4 Falu 34 30 21 Először említett falu — • 3 — Puszta 13 5 6 Addig nem említett puszta 4 7 összesen 50 45 41 A saját határú települési egységek közel fele elnéptelenedett, ami országos viszonylatban is magas arány. Természetesen nem minden ilyen települési egység volt falu a szó későbbi értelmében, például Farkashalom. Az 1320 1330 körül említett puszták egy része kétségtelen a tatárjárás idején vált azzá. Az azonban bizonyos, hogy a XIV. század elején legalább harmincnégy tényleges falu feküdt a mai Budapest területén. A XVI. századig kilenc vált közülük pusztává, tehát alig két évszázad alatt a falvak közel egyharmada kipusztult. Három új falu is mutatkozik a forrásokban, közülük Szentmihály azonban valószínűleg Nemes és Nagyos puszták utóda, Kelenföld a régi határán belül az eredeti település Budába olvadása után keletkezett, míg Lógódra lehet, hogy csak hiányoznak a korábbi adatok. A XIV. században említett puszták nagy része a későbbi századokban eltűnt, beolvadt a környező helységek területébe. Még ebben a században pusztult ki Nevegy, Nándor, Pazandok és Óbudaörs, az utóbbi a legkésőbb, a század utolsó negyedétől már nem maradt rá adat. A XV. században a bal parton is növekszik a pusztásodás: Kormányos és Soroksár a század első, Párdi második harmadában vált legkésőbb pusztává, a jobb parti Sasad pedig a század közepén, Kána pusztulási adatát nem ismerjük. Ugyanebben a században olvadt Bécs és Űjbécs Pest, Szentjakabfalva Óbuda területébe. Ugyancsak a XV. században módosul néhány település jogi helyzete. Buda és Pest idegen földesurak alá tartozó Felhévíz, illetőleg Szentfalva külvárosai, továbbá Tétény elnyeri a mezővárosi rangot. Legkésőbb jut el idáig Csepel. A falvak száma tehát nem csupán a pusztásodás, hanem a városiasodás, illetőleg mező városiasodás hatására is csökkent. Obudaörs esetében pontosan, okleveles adatokkal tudjuk a pusztásodás okát meghatározni. A jobbágyok a szántóföldek helyére szőlőt telepítettek, ezeket pedig — mint szabadon értékesíthető földeket eladták a városi polgároknak, maguk pedig elköltöztek. Ugyanez megfigyelhető az összes Buda környéki pusztáknál, ha ezt így a források nem is mondják el. A pusztásodásnak két párhuzamosan ható tényezőjét kell kiemelnünk. Az egyik a paraszti osztályharc, amely a földesúri elnyomással szemben hol szökéssel, hol a földnek szőlőtelepítés útján viszonylagos szabaddá tételével, majd eladásával érvényesült. Az osztályharcnak ez a formája az egyházi tized kizsákmányolással szemben Sasad és Örs esetében is kimutatható. A két falu a megnövekedett tizedszedés következtében a XIV—XV. század fordulóján majdnem egészen kipusztult, ugyanakkor a szőlők polgári kézre jutottak. A másik tényező az árutermelés fejlődése és a polgárság jobb anyagi helyzete. A polgár pénzével össze tudta vásárolni a szőlőket, és ezáltal az addig saját földjén gazdálkodó paraszt zsellérré vagy szőlőkapás nincstelenné vált. A polgárok természetesen szőlőiket csak ritkán művelték meg maguk, és így kizsákmányolták a mezőgazdasági munkásokat. A nincstelenné vált paraszt rendszerint a városba költözött. Jogilag személyes szabadságot szerzett, azonban az ottani plebejus réteget növelte. A gazdag paraszti szőlősgazdák szintén gyakran otthagyták falujukat, hogy a szomszéd városban polgárjogot szerezzenek. A Duna-balparton — ahol csak kevés szőlő volt — sem műveltek földet a pusztásodott falvak helyén, hanem ezeket kaszálóként vagy legelőként hasznosították. Az újonnan kipusztult Párdin kaszálókról tudunk. A Pesttől délre eső pusztákon viszont nyájak legeltek. Pest környékének mind az északi, mind a déli felén elsősorban az állattenyésztés volt a jellemző, északon istállózó, délen rideg állattenyésztés. A pusztásodás itt csak a XV. században vált jelentőssé, azaz az állatkereskedelem fellendülése következtében megnövekedett állattenyésztés következménye volt. Az állattenyésztésben a polgárságon kívül egyes üzletelő nemesek és néhány gazdagabb helyi jobbágy is részt vett. Utóbbiak — vagy örököseik — például a cinkotai juhosgazda Fithos Ferenc esetében rendszerint otthagyták a falut, és beköltöztek a városba.