Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

A Duna mindkét partján tehát a pusztásodásban része volt a város közelségének, a szőlő vagy állat kedvező piaci értékesítési lehetőségének. Mindez kihatott a falusi társadalomra. A város körüli falvakban kialakult a szűk gazdagparaszti, polgárosodó réteg, mellette azonban igen tekintélyessé vált az elszegényedő parasztok és zsellérek száma. A legfejlettebb helységek egyikében. Tétényben már korán negyed-, sőt még kisebb telkeket is találunk, a parasztság tehát rétegződött. Ugyanakkor azonban, amikor a telkek aprózódtak, mások üresen maradtak, pusztatelekké váltak. Az üresen maradt telket azután esetleg valamely nagygazda vette kedvező feltételek mellett bérbe, míg a töredéktelkekről a városba költöztek lakóik. Nem csupán Tétényben, de másutt is a két város környékén, egyre nőtt a pusztatelkek száma. A XV. század elején Sikátorban már a telkek 47,8 százaléka kipusztult. A parasztság rétegződése fenti táblázatunkból is kitűnik. A szigeti apácák Pest megyei hat falujából (ide értve a Margitszigetet) összesen 153 férfit írtak össze. Ennyien vettek részt a hatalmaskodásokban. Vannak köztük természetesen együtt apák és felnőtt fiaik, de ugyanakkor nyilvánvakóan nem tartalmazza ez a szám a teljes falusi férfilakosságot. Két évtizeddel később, 1495-ben ugyanezen a területen az apácáknak huszonhét jobbágy telke volt. Nem valószínű, hogy negyedszázad alatt akár a porták, akár a lakosság számában nagyon jelentős változás következett volna be, és így adataink igen jelentős zsellérrétegre engednek következtetni. Egy jobbágytelekre tehát kereken öt felnőtt férfi jutott ! Az apácák adózó portáinak száma hihetetlenül alacsony tehát, ami a zselléresedésen kívül arra is figyelmeztet, hogy nagyon magasnak kellett lennie a pusztatelkek arányának. Ez másutt is megfigyelhető Pest megyében.

74 A Duna jobb partján még magasabb lehetett a zsellérek aránya. Itt a földek zöme a telekállományhoz nem tartozó szőlő volt, ezeknek nagy részét pedig a városi polgárság szerezte meg. Az itt fekvő falvak nem pusztultak ugyan mind ki, azonban lakosságuk nagy része zsellérré vált. A budai polgárok birtokában levő szőlők a Pomáztól Tétényig és Diódig terjedő vidéken, azaz pontosan a kétmérföldes körön belül feküdtek. Innen a szőlősgazda még aznap hazaérhetett. A felhévízi polgárok a Buda és Keszi vonaltól északra, az óbudaiak pedig városuk szomszéd falvaiban osztoztak a budaiakkal a szőlők birtokán. Korábban pesti polgároknak is voltak erre szőlőik. A XVI. század elején mint már említettük —- a hegyvidék nyugati oldalán terjednek az erdők, és nem véletlen, hogy talán kevesebb is a budai polgár birtokában levő szőlő. A polgárság inkább a várostól északabbra és délebbre fekvő, alacsonyabb hegyeken növelte szőlőbirtokát. A budaiak különben szőlőik kilenced mentességét is biztosították ezen a tájon. Különbséget találunk még a XIV. és XVL század között a városi patríciátus birtokaiban. Korábban nem egy család jobbágyfalvak ura, a XV. századtól kezdve egyre ritkábban szereznek falvakat a patríciusok, legfeljebb zálogként vagy üzérkedési célból egy-két esztendőre. Ugyanakkor azonban egyre inkább találunk patrícius-kézen bérmunkásokkal művelt maj orságokat.

75 Most már megválaszolhatjuk előbbi kérdésünket: miért nem szerzett a két város tanácsa jobbágyfalvakat a maga számára. A Buda környéki falvakban amúgy is egyre kevesebb gabonát termeltek. A szőlőkben folyó árutermelés nagyobb hasznot hozott a polgárságnak és rajta keresztül a városnak, mintha jobbágyok feudális járadékát kellett volna beszednie. A falvak pusztásodása, a pusztatelkek számának növekedése az onnan származó gabonamennyiséget amúgy is állandóan csökkentette volna. Egy jobbágyfalu megszerzése csak meggyorsította volna onnan a városba menekülést és a pusztásodást. Buda mint az ország legnépesebb városa mindenképp gabonabehozatalra szorult. Pesten sem különbözött sokban a helyzet. Itt sem volt a környék nagyon alkalmas a gabonatermelésre, a polgárság nagyobb hasznot húzott az állattenyésztésből. Csak a három apácabirtok: Jenő, Szentmihály és Cinkota, azaz a Rákos patak környékén volt szántóföldre alkalmas terület. Ezeket azonban az uralkodók által támogatott apácáktól nem szerezhették meg. Nem volt szüksége jobbágyfalukra a két városnak kézműipara piacául sem. A fővárosi jelleg önmagában megfelelő piacot biztosított iparosainak. Az sem rontotta Buda gazdasági helyzetét, hogy északon Óbudáig, keleten pedig Pesten és környékén összefüggő városias területek vetélytársul kínálkoztak a budai iparosoknak. A Duna-jobbparton emellett a szőlő monokultúra irányába ható fejlődés a kisebb falvakban is megkövetelte a kenyérgabona piaci beszerzését, nőtt a társadalmi munkamegosztás, az árutermelés, és ez természetesen kihatott az iparra is. Az árutermelő szőlősgazda vagy a bérért dolgozó kapás nemcsak a munkaeszközt vásárolta meg az iparostól, hanem más iparcikkszükségletét is a piacon elégítette ki. Kettős hatást figyelhetünk meg ezzel kapcsolatban: egyrészt a falusi lakosság függésbe került a várostól, a polgári iparos a piacon zsákmányolhatta ki a parasztot, másrészt egyes falvakban erősebben fejlődött a helyi kézművesipar szinte mezővárosi szintre. Ez különösen Békásmegyer és Tétény esetében figyelhető meg. Ez utóbbi jogi szempontból is mezővárossá vált. Ez azonban szűkítette a budai ipar piacát. Más jobb parti falvakban lényegében hiányzott a falusi ipar (Gercse, Felkeszi): itt a városi kézművesség uralkodott. Falusi társadalom Falu és város kapcsolata