Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

196. Budai török temető ábrázolása XVII. századi látképen csak „hivatalos müveket" alkothatott. Budán ez a korlátozás még fokozottabb volt. Ez a végvidéki, provinciális város túlságosan messze feküdt a tőreik politikai és vallási élet központjaitól, és az ,,örök harcok hazájába", a „végekre" esett, ezért itt díszes épületeket emelni a világi urak, a hatalmon levők szemében céltalannak látszott, vallási felfogás szerint meg éppen bűnös hivalkodás lett volna. Nem is épült itt a másfél évszázad alatt semmi, ami az említett két cél szolgálatán kívül esett. Uj stílusú épülettömbök, új művelődési tájak ezért csak lassan, hosszú idő múltával alakultak ki. Igazában csak Musztafa és Tojgun pasák alapítványai árasztottak török-mohamedán légkört maguk körül, amaz a Nagy dzsámi, a mai Boldogasszonytemplom, emez a mai kapucinusok temploma tájékán, de ezek sem mindjárt alapításuk idejében, hanem csak később, keresztény alapépítményeiknek elöregedése és kicserélése, ismételt helyreállítások, fokozatos átépítéseik után. A pasák között, akik korlátlan nagy hatalommal rendelkeztek Budán, egy sem akadt, aki fejlettebb ízléssel és fokozottabb igényekkel világi rendeltetésű épületek emelésére, magánházak csinosítására törekedett, vagy erre másokat biztatott volna. E fejlődés során Buda királyi székhelyből, reneszánsz légkörű városból balkáni vásáros emberek városává lett, sok igénytelen árussal, török táborvárossá sok katonával, és a katonák és vásárosok között balkáni vonásokkal telítődött. Köztisztaság Az új környezetben az európai utazók mindenütt rendetlenségbe, piszokba, szennybe ütköztek, amelynek sem hazájukban, sem a régebbi Budán nem látták párját. Dernschwam törökországi nagy utazása során, 1555-ben még csak messze Bulgáriában és még távolabbi török földeken számol be temetetlenül fekvő holttestekről, amelyekbe menet közben belebotlott, de a temetetlen holttestek ötven száz évvel később az ugyanazon uralom következményeként magyar földön és Budán is feltűntek. A kassai Bocatius 1605-ben írt rövid budai naplójában háromszor említi, hogy az utcákon itt is, ott is oszlásnak indult hullák feküdtek. A pozsonyi származású Auer, budai török rab pedig 1664-ben azt írja, hogy a budai belső várban, Mátyás király egykori könyvtára közelében, a kimúlt rabok holttestei napokig temetetlenül hevertek, a kutyák is kikezdték azokat; a foglárnak elég volt, ha a halott levágott jobb fülét bemutatták neki. Tűzvészek A városkép általános, szomorú hanyatlását az emberi kéz rövid életű alkotásain és maradandó mulasztásain felül elemi csapások, tűzvészek siettették és tették általánossá. A bajt hol kipattanó szikra indította el nesztelenül, hol villámcsapás zúdította a gyúlékony házakra. Ilyen tűzvészt szenvedett el Buda 1566-ban, amikor az alsóvárosban a martalóc-mahalle égett le, 1571. július 19-én és 1583-ban, amikor sok házzal együtt a pasa háza is leégett, és ő is „csak alig az láng között fiaival szabadulhatott és minden jószága megégett". Közben 1578. május 19-én, pünkösd vasárnapján villámcsapás érte a Zsigmond palotája előtti címertornyot és az ott felraktározott lőport felrobbantotta. A XVI. században ez utóbbi alkalommal szakadt a városra a legszörnyűbb pusztulás; a robbanás széthányta a szomszédos palotákat, a föld alá temette az