Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN
török időkből származik, amikor ,,a Budán közismert" Veli bej, aki 1570 körül a hatvani szandzsák kormányzója volt, a bástya e részét megerősítette. Tovább dél felé haladva, a várfal legközelebbi kiugró, megerősített pontján az Eksi as kuleszit: „Savanyú leves tornyát" találjuk. Innen kezdve a várfal élesebb tagolások nélkül gyenge törésekkel, csekély kiugrásokkal haladt tovább dél felé, és kiemelkedőbb építménye csak a mai fedett lépcsőn túl volt, ahol a bástyasétány kissé kiszélesedik. Egy „csapott tetejű szín": Csárdák húzódott itt meg, fészer fegyverek vagy más anyag számára, ezeknek eső elleni védelmére. Ettől a ponttól kissé odébb, ott, ahol a mai Vérmező felől jövő kocsiút a vár síkjára felkapaszkodik, egy hatalmas erődítmény meredezett, a már említett Óva kapuszu: „Mezei kapu". Ez a kapu alapjaiban régi építmény volt, a középkorban a „Fehérvári kapu" nevet viselte. Szokolu Musztafa idejében (1566 -1578) rondellával erősítették meg (ez a mai belső helyreállított rondella). A külső, nagyméretű rondella alapjait 1663-ban Gürdzsi Kenán pasa kezdte építeni, s 1668-ban Kászim pasa fejezte be, s ekkor épült a kapuerőd is, amelyet Kászim pasa tornyának (Kászim pasa kuleszi) neveztek. Ezt az 1684. évi ostrom után emeletes toronnyal erősítették meg. A Bécsi kaputól a várfalnak a Duna felé húzódó oldalát követve, a kapu közelében, a kapu védelmére a török kor végén kis kerek tcrony állt, akkor Mahmud pasa kuleszinek: „Mahmud pasa tornyának" nevezték. Mahmud pasa 1669-ben építette, köveiből csak az emléktábla maradt meg. A Duna felé eső bástyafalon déli irányban tovább haladva, egy nagy területű szegletes kiugrás volt, amelyet a törökök Erdei kuleszinek: „Erdély toronynak" hívtak. A várfal legközelebbi kiugró erődítése a keleti oldalon azon a ponton, ahol ma a Halászbástya legmagasabb tornya áll, a török korban is a legmesszebbre nyújtott kilátást, a törökök H aber kuleszinek, azaz „Hírtoronynak" „Órszemtoronynak" nevezték. Az „őrszemtoronytól" a várfal a ma is azonos formában meglevő nagyobb kiugrásokkal és kiszögellésekkel haladt dél felé, s miután azt a helyet, ahol a várból kivezető kocsiút az egykori Vízi kaput elérte, majd elhagyta, egy kipúposodás után nagyjában ismét a várfal mai vonalán és mai alakjában húzódott, körülbelül addig a pontig, ahol a várpalota kertje kezdődik. Ettől kezdve a török kori várfal részben az ostromok miatt, részben a királyi palota építésével kapcsolatos bontások következtében éppen úgy elpusztult, mint a másik oldalon a Mezei kapunál. Itt, a Várhegy déli végén, a várfal nagyjában egy téglalapot írt le, amelynek a Duna felőli oldala a hegy vége felé kissé felhajolt, és így a téglalapnak a hegy végén keresztbe vonuló oldala rövidebb volt. A Duna felőli oldalon a várfal a várpalota mai homlokzata előtt húzódott a palota alsó keleti sarkáig, majd ezen túl tovább a palota mai legdélibb pontjánál mintegy harminc negyven méterrel előbbre. Itt derékszögben megtört, s a hegy lejtőjét keresztben metszette. A Krisztinaváros felé néző oldalon a várfal akkor is a maihoz hasonlóan meredek lejtőn épült, és pillérekkel volt támasztva (183. kép). Vonala a mai palota udvarán, az egykori palotaőrség épületének helyén át az egykori Lovarda helyét kívül hagyva, az e tájon egy szakaszon ma is álló fal mentén, és végül e fal vonalának a meghosszabbításában, az egykori főhercegi palota helyét belülre fogva húzódott, szinte minden törés nélkül egyenesen, körülbelül a Zerge lépcső és a Palota út metszési pontjáig, az előbb már említett Kászim pasa toronyig, illetőleg a Mezei kapuig. A várfal nyugati szakaszának középső része, körülbelül az egykori Lovarda tájéka „Sziavus aga magas bástyája" (Sziavus aga jükszek tábieszi) néven szerepelt: az 1684. évi ostrom után, Sziavus isztanbuli mérnök tervei szerint épült újjá. Két évvel később erősen megrongálódott, s a várpalota későbbi építései során lebontották (184. kép). írfai A várfal egyes helyeken párhuzamosan épített külső és belső falakkal, gátakkal is meg volt • eset ero " s ít ve . Ilyen fokozott biztosításra az északi vonalon a Gülbaba-dombbal szemben, és a déli oldalon a Gellértheggyel, illetőleg a Nap-heggyel szemben volt szükség, mert ezek a magaslatok alkalmas kiinduló pontok voltak Buda elleni támadások megkezdéséhez (haválék, ahogy a törökök az ilyen dombokat nevezték). A várfallal párhuzamosan, a Krisztinaváros felé néző várfal előtt, az egykori Lovarda helye előtt, a mai várpalota falán belül, majd a palotától dél felé, mélyen a várkertbe, az itt ma is álló kis kerek bástyáig, a „Kis frengi toronyig" (Kücsük frengi kuleszi) lenyúlva egy külső fal épült. Ez a külső fal felső végén az egykori Lovarda helyétől nyugatra állt Karakas pasa toronyra {Karakas pasa kuleszi) (185. kép), alsó végén a várkertben az egyik terasz sarkán ma is álló kerek toronyra, a Kücsük frengi kuleszire („frenk módra, európai módra épített kis toronyra") támaszkodott. A várfal és a külső fal, rájuk keresztbe húzódó összekötő falak segítségével egy hosszúkás téglalap alakú előteret alkotott, törökül bőimét, nyugati katonai írók nyelvén „Zwingert", s mivel e külső fal előtt, nagyjából a mai Dózsa György tér felett még egy másik külső fal is húzódott, itt egymás előtt két bölme, két zwinger képződött. A belső nagyobb bőimét a törökök Jeni mahalléndk („Uj mahalle"), az európaiak szaknyelven „nyu-
