Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

I. VISSZAFOGLALÁSI KÍSÉRLETEK Buda végleges megszállásával a török hatalom nemcsak a magyar népre mért súlyos csapást, hanem a Nyugat népeit is rémületbe ejtette: a török birodalom egyszerre több száz kilométert nyomült nyugat felé, s a ,,török veszély" többé nem távolról fenyegette Európa népeit. A magyar főváros elestének híre után a német rendek a speyeri gyűlésen elhatározták: az egész birodalom hadat indít a török ellen. Azonnal kivetették az egyes államok által kiállítandó csapatok számát, és a hadjárat idejét is kitűzték a következő esztendőre. Ferdinánd habsburgi herceg, János király halála után Magyarországnak egyedüli és jog szerint is kizárólagos királya, szintén mindent megtett, hogy a hadi vállalat sikerét a maga részéről is biztosítsa, s mint magyar király, ahhoz megfelelő erővel hozzájáruljon, és királyságához a fővárost is megszerezze. Ahova hatalma elért, ott sereget gyűjtött, ahol uralma még bizonytalan volt, ott szívós, céltudatos munkával párthíveinek számát igyekezett szaporítani. Gondja arra is kiterjedt, hogy a már török kézen levő főváros polgárait is megnyerje magának. Hogy a szerteszét hányódó budai polgárokban a hitet megtartsa és őket az otthon maradottakkal együtt magához édesgesse, Buda és Pest régi kiváltságait megerősítette és biztosította a két város lakosait, hogy régi szabadságukat az ő uralma alatt is teljes egészében élvezhetik. A hadi készülődés a speyeri gyűlés határozata után nagy lendülettel megindult. A német 1542. évi államok a rájuk kivetett csapatokat kiállították s azok a következő tavaszon, 1542 júniusa v

^f

sza

foglalási elején gyülekezni kezdtek Bécs körül, s július 8-án megindultak Buda felé. A sereg mintegy harmincnyolcezer főből állt, fővezére Joachim brandenburgi herceg volt, a „Fekete herceg", ahogy őt a törökök nevezték. A német haderőhöz a magyarság is megfelelő számú csapatokkal, szintén mintegy harmincnyolcezer emberrel csatlakozott, ezeknek Perényi Péter és Zrínyi Miklós voltak a vezérei. Akkora sereg vonult a törökök ellen, amilyent a törökök Zsigmond király vagy Hunyadi János óta nem láttak magukkal szemben, és jogos volt a remény, hogy sikerül a török hatalmat visszaszorítani és a magyar fővárost is visszafoglalni, mielőtt az ott véglegesen megfészkelné magát. Benn a budai várban már nem az előző évben budai helytartónak rendelt Szülejmán pasa parancsai szerint folytak az előkészületek az ellenséges támadás elhárítására, mert Szülejmán pasa pestisben még 1542 tavaszán meghalt. Helyébe Kücsük Báli került, akinek a pályája, mint akkoriban minden török katonáé, állandó harcban telt el, s új tisztében is nehéz harc, Buda megtartása volt a feladata. Erre a feladatra nemcsak ő maga készült a Budán állomásozó helyőrséggel, a birodalom belsejéből is indultak csapatok Buda megvédésére. A felvonuló német és magyar seregek 1542 szeptember utolsó napjaiban Pest falai körül helyezkedtek el (179. kép), a várost körülzárták és lövetni kezdték. Pest városát Juszuf szandzsákbej védte, előbb csak kisebb erőkkel, de utóbb a török had zöme is a pesti oldalra kelt át, hogy már itt, Buda falai előtt felvegye a harcot a támadókkal. Az első nagyobb összecsapás az ellenfelek között október 1-én folyt le. Az ostromlottak, a pesti városfalak mögül előtörő törökök támadták meg a magyar és német seregeket. Miután ezt a támadást Perényi Péter huszárjai és Móric szász herceg német lovasai sikeresen visszaverték, az ostromlók megkísérelték a kezdeményezést magukhoz ragadni. Tüzérségükkel rendszeres tűz alá vették a város falait és újonnan épített bástyáit, „egyetlen napon háromezerhatszáz golyót is kilőttek Pestre", s amikor a falakat mintegy száz rőfnyi (hetven—nyolcvan méter) szélességben megrongálták, október 4-én rohamot indítottak a város ellen. Gyalogságuk három bástyát elfoglalt. A törökök azonban a falakon belül új töltéseket építettek, ezek mögött elszántan védekeztek, s a következő napon az ellenük indított általános rohamot visszaverték. Ügy látszik, sikerüket ők maguk is döntő fontosságúnak tartották, mert a későbbi fejleményeket be sem várva, mint döntő győzelmek után szokásuk volt, éjszakai kivilágítással hangos ünnepségeket rendeztek, úgyhogy Buda, „az örömtüzektől úgy ragyogott, mintha egyetlen óriási parázs lett volna". Ezekkel a kisméretű és egyáltalán nem döntő jelentőségű harcokkal az ostrom, mindkét fél hadinépének várakozása ellenére, véget is ért. Az ostromlók vezérkara Joachim herceg kívánsága szerint azt határozta, hogy további harc, újabb kockázat és kísérletezés nélkül elvonul 22 Budapest története II. 337