Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST MŰVÉSZETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN A MOHÁCSI VÉSZIG

vételével kapcsolatban. Egy 1354-ben kelt oklevél fenntartotta Imre mesternek, a királynő ácsának (Carpentarius domine regine) nevét, akit a páholyszervezetek példája nyomán az építkezési munkálatok egyik vezetőjének kell tartanunk, a másik vezető a királynő főépítésze. Ettől külön áll, ha nem is független, az építészeti ügyintézés vezetője, a már említett Konrád mester. Imre mint címe, „magister" is elárulja — magas végzettségű, és több ács élén állhatott, akikkel rokoni viszony is összekötötte. így Gussul óbudai vendég (hospes) ugyancsak ács fiai Seydul és Symon közül az előbbinek sógora.

66 Symon ács Sába asszonytól 1345-ben, tehát éppen az építkezések befejezése után veszi meg Szakállas György nagy házát. Imre mester is gazdag ember, Békásmegyeren és Sümegalja hegyen szőlője van.

67 János ács telkeiről az 1351-ben kelt oklevél értesít.

68 Mindezek alapján joggal tehetjük fel, hogy ha átmenetileg is, Óbuda lesz az építészet központja. Ez kapcsolatos Erzsébet királyné építtető szenvedélyével, és azzal, hogy Óbudát szinte székvárosának tekintette. Sajnos, ahogy a művekről igen keveset tudunk, ugyanúgy homályban maradtak e kiváló építkezések architectusai, építőmesterei. A szórványosan fennmaradt neveket is csak feltevésszerűén vagyoni helyzetük, illetőleg, ami erre jellemző, az okleveles adatokban való megjelenésük alapján lehet a királyi műhellyel kapcsolatba hozni. Ilyennek tekinthetjük az 1329-ben kimutatható Bauher Henrik,

69 vagy 1368-ban Százhalmi László kőfaragót. Az előzőnél az időpont és a név formulája „Henrici dicti Pauher" nem hagy kétséget afelől, hogy azonos az idősebb királynőnek azzal az 1373-ban elhunyt szolgájával, akinek pompás vörösmárvány síremléke a domonkosok szentélyéből származik. Alig lehet kétséges, hogy a német nyelvterületről származó mester az óbudai és a budavári építkezések majdnem egész folyamatában résztvett. E mesterek azonban csak nevek maradtak, és nem sikerült ritka szerencsével őket a művekkel azonosítani, mint János kőfaragó esetében. A XIV. század második felében, végén lezajló átépítések szinte törvényszerűvé váltak a városban; a meggazdagodásnak, a városi népesség szaporodásának, az ízlés megváltozásának törvényszerűségeivé. Majd minden templom, sőt polgárház történetében ez a korszak átépítéssel járt. Az egyik legnagyobb épületegyüttesben, a margitszigeti zárdának különösen a templomában volt jelentékeny ez az átépítés. A szentélyt egyharmaddal meghosszabbították, és a nyolcszög öt oldalával zárták. A hajó felét elfoglaló apácakórus fölé hat pilléren nyugvó emeleti karzatot emeltek, s ezáltal jelentősen megnövelték a templom férőhelyét. Több boltozást hajtottak végre a kolostorban és a nyugati udvarban emelkedő kápolnában is. E munkák emlékeképpen fennmaradtak a falpillérlábazatok. A szentély lábazati rétegköve tetején leolvasható a falpillér profilja, ez hasonló a palotakápolna kapu-kávakövének profiljához, és tökéletesen beleillik a királyi műhely formakörébe. Ennek ellenére egyetlen adatunk, melyet közvetve az építkezésre is vonatkoztathatunk, sokkal későbbi, 1409ből származik.

70 Míg a század második felében lezajló építkezésekről elég világos képet alkothatunk, a XIV. század első felében végzett munkáról csak oklevél számol be, és feltehetőleg javításokra terjedt ki. Károly király fa-, bor- és gyümölcsszállításra mind a templom építése céljából, mind a zárda más élelmiszerszükségletére vámmentességet rendel el. Ezt az adatot a további régészeti kutatások tartalommal tölthetik meg.

71 Ennek a korszaknak az építkezését csak a ferences kolostor tornya őrizte meg a szigeten (67. kép). A XIV. századi nagy építkezések nemcsak a templomokra és kolostorokra, hanem a polgári lakóházakra, a legtöbb városrészre A margitszigeti zárda templomán végzett építkezések 67. A margitszigeti ferences kolostor templomának nyugati homlokzata 17* 259