Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

A Duna-balparton leszámítva a Pest külvárosának tekinthető Szentfal vát nem alakult ki egy mezőváros sem a város közvetlen piackörzetén belül, de a legközelebb fekvők is viszonylag messze estek. Kétmérföldes körzeten belül még az átlagos falusi iparszint elérését sem tudtuk többnyire igazolni, noha egyes falvak elég népesek voltak (mint Cinkota). Csak a körzet határán kívül eső falvaknál találunk nagyobb számú iparost. A Duna két szigetén az általunk tárgyalt területen két birtokközpont: a Margitsziget faluja és Csepel érte el gazdasági vonatkozásban a mezővárosi szintet, utóbbi a XVI. században jogilag is azzá vált. Gazdasági fejlettségük azonban különleges körülményeknek: búcsú járóhely, illetőleg uralkodói nyaraló, a földrajzi helyzet, és természetesen a már említett birtokközponti szerepnek köszönhető. Más képet mutat a folyó jobb partjának fejlődése. Budán és külvárosain kívül, amelyek közé Felhévíz és Lógod mellett talán Óbuda is számítható, legalább két helység érte el a mezőváros gazdasági szintjét: Tétény és Békásmegyer. Előbbi a XV. század második felében jog szerint is azzá lett, amit utóbbi feltehetően a nagyszámú birtokosa közti ellentétek következtében nem tudott elérni. Mindkét helységnél a mezővárosias fejlődés nem korszakunkban, hanem korábban kezdődött, akkor, amikor még a főváros fejlődése vitathatatlanul emelkedő irányt mutatott. Ha talán forrásanyag hiánya következtében ezeknél nem látunk ipari növekedést a XV. század második felében vagy végén, Óbudán és Felhévízen ez kétségkívül megvolt. Ugyanakkor Csőt falu kőházai, az ottani ásatásoknál előkerült gazdag leletanyàg szinte városias színvonalat árul el. Több mezőváros feküdt továbbá Buda távolabbi környékén, mint Pesten. Véleményünk szerint a Duna-jobbpart városiasabb ha szabad ezt a nem egészen pontos kifejezést használnunk fejlődése a szőlőtermelés miatt jobban kibontakozott társadalmi munkamegosztás következménye volt. A szőlőtermelő parasztoknak nemcsak gabonát kellett maguknak vásárolni, hanem a szőlő megmunkálásához szükséges iparcikkeket.

12 Nyilvánvaló, hogy olyan iparcikkeket, amelyeket addig a falusi lakosság házi úton állított elő, most iparostól, kereskedőtől vették. A csőti ásatási eredmények is ezt támasztják alá.

13 A mezővárosi, sőt falusi iparosok és kereskedők elsősorban olyan néprétegeket láttak el termékeikkel, illetve közvetítették feléjük a városi ipar árucikkeit, amelyek addig ilyesmit nem, vagy csak kis mértékben fogyasztottak. Az ország más részein is hasonlót mutatnak az eddigi adatok. A Hegyalja mezővárosokkal borított tájain a szőlők tekintélyes része Kassa és a többi környező város: így Bártfa polgárai birtokában volt. A mezővárosi borterméssel a városi polgárok kereskedtek, sőt még bizonyos ipari javítómunkákat sem a helyi kézmüvesekkel, hanem városi vagy fejlettebb mezővárosi mesterekkel végeztettek el.

14 Kassa polgárai uralkodtak a piackörzetükhöz tartozó bányavárosok (mint Rozsnyó) bányászatán is.

15 Hasonló példákat idézhetünk más városok és mezővárosok viszonylatában.

16 A mezővárosok ipara annál kevésbé lehetett az egyszerűbb iparágakat nem számítva —- vetélytársa a városinak, mivel kezdetlegesebb, kevésbé differenciálódott volt a városokénál. A mezővárosi polgárok kereskedelmi tevékenysége is a városokét egészítette ki. Gyakran el is adósodnak városi polgároknál.

17 Ezt igen szemléletesen mutatja a bécsújhelyi Funck-cég üzletfeleiről 1524 -1538 közötti időre Pickl által összeállított térkép. Az üzletfelek többsége a város húszkilométeres körzetén belül fekvő mezővárosokban és falvakban lakott.

18 Míg Bécsújhelyen élt a legtöbb, százkilencvenhárom, addig a következő a magyarországi Nagymarton mezővárosa ötven üzletféllel. (Utána az osztrák Neunkirchen harminchét, a magyar Pecsenyéd harminchárom üzletfelet adott.) A környék ilyen mérvű eladósodását, illetőleg kapcsolatát városi cégekkel, más külföldi városnál is ki lehet mutatni.

39 Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a város és a' körzetébe tartozó mezővárosok között munkamegosztás jött létre: a városi polgárok vásárolják össze körzetük mezőgazdasági termékeit viszonteladás céljából, és cserébe iparcikkekkel látják el a vidéket. Nem a piac szétforgácsolódásáról, hanem inkább arról beszélhetünk, hogy a falu és a város közé beiktatódott a mezőváros, amely résztvett a város és falu közti árucsere közvetítésében, de más vonatkozásban (saját ipara) piaci központja lett körzetének. Mindez általában nem sértette a városok érdekeit, ami csak azért volt lehetséges, mert mind a vidék mezőgazdasági árutermelése (főképp szőlőben), mind pedig a városi ipar és kereskedelem fejlődött.

20 Arra is következtethetünk ebből, hogy a bal part falvainak árutermelése nem érte el a szőlőtermelő jobb part színvonalát. Egyedül az állattenyésztéséről ismert Gubacsnál lehet erről beszélni, ott is talán csak a XV. század első felében. Később a legelők és az állatok elsősorban a polgárságé. A jobb parton viszont — a nem teljesen szőlőtermelő nemesi falvak kivételével szinte összefüggő város — mezőváros hálózat alakult ki akár a Hegyalján, vagy Alsó-Ausztria egyes szőlőtermelő vidékein.

21 Minden jel arra mutat, hogy a XV XVI. század fordulóján a magyarországi mezővárosok a hazai városfejlődés tartalékát adták, ahogyan arra Elekes

22 és Székely György

23 rámutatott. Ezt a kifejezést minden értelemben helyesnek tekinthetjük. Nem csupán iparosodásuk, kereskedelmi szerepük, és az által, hogy esetleg a valódi városok sorába léphettek, hanem a szó legszorosabb értelmében. Ezzel kapcsolatban idézzük vissza azokat a megállapításainkat, amelyeket