Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

mennyel a nürnbergiek kitiltását az országból, és még 1525-ben is elérte a budai mértékek általánosítását előíró törvény végrehajtását, ami komoly lépés lehetett volna az egységes országos piac irányába. Ebben a főváros volt érdekelt. Forrásaink nem sok lehetőséget nyújtanak az 1510 előtti és utáni iparfejlődés megkülönböztetésére. Mégis úgy látszik, hogyha nem számítjuk is az 1505 és 1510-es tizedlajstromot, akkor is több iparosra maradt a Jagelló-kor első két évtizedében adat. Kétségtelen ezzel szemben, hogy a budai mészároscéh taglétszáma az 1510-es évek elején kezdett esni. A mezőgazdaságban még ilyen mérvű változás kimutatását sem engedik meg a gyéren fennmaradt adatok. Annyit azonban világosan láthatunk, hogy a polgárok elleni feudális nyomás egyre nőtt, amire az 1498-as törvény a legjobb példa. A főváros gazdasági életére vonatkozó adatok tehát bár nem bizonyítják - nem mondanak ellen az 1510 utáni hanyatlás feltételezésének, sőt megengedik ennek feltételezését. Valami baj volt Budán és Pesten a Jagelló-korban, sőt ez már az 1510-es hanyatlási periódus előtt keletkezhetett, ahogy erre a társadalmi fejlődésre vonatkozó adatokból is következtethetünk. Figyelemre méltó, hogy a XVI. század elejétől már nincsenek Budán hosszú ideig, szinte egyfolytában kormányzó bírák: kiéleződhetett a csoportharc a patríciátuson belül. Talán nem csupán egyes patríciusi csoportok egymás közti gazdasági érdekellentéteit, hanem a plebejus tömeg mozgalmát is kereshetjük mögötte. Nem lehet véletlen, hogy több évtizedes nyugalom után az 1490-es évek végén forrásaink újra városi zavargásokról adnak hírt. Mindkét város polgári lakosságának tekintélyes része rokonszenvezett 1514-ben Dózsa kereszteseivel, sőt sokan csatlakoztak is hozzá. A pesti Collegium charitatis jól mutatja a patríciusok és a polgárság többi csoportja közti feszült viszonyt. Az 1525 —26-os budai mozgalmak, a reformáció gyors terjedése a fővárosban szintén olyan jelenségek, amelyek az 1439-es mozgalom után létrejött társadalmi egyensúly megbomlását mutatják. Sajnos, a fővárosra vonatkozó elsődleges forrásanyag (adójegyzékek, városkönyvek stb.) pusztulása miatt teljesen világos képet nem nyerhetünk, csak valószínűsíthetünk. Szükségesnek látszik ezért ezt a képet azzal összevetni, amelyet a magyar történetírás a korabeli magyarországi városfejlődésről általában felvázolt. A magyar marxista történetírásban a legrészletesebben Szűcs foglalkozott a városi fejlődéssel, ő és Makkai a magyarországi városok hanyatlását, fejlődési ütemének csökkenését már a XV. század második felére helyezik. Véleményük szerint ebben az időszakban a városi polgárság számának, és közöttük az iparosok számarányának csökkenése figyelhető meg. Megnő viszont a korábbihoz képest a mezőgazdaság, különösen a szántóterület jelentősége. Szűcs és Makkai ennek a hanyatlásnak magyarázatát is megkísérelték. Elsősorban és ebben néhány korábbi munkát, mint Kováts Ferencet követik — a délnémet kereskedelmi tőke magyarországi uralmában találják meg. Így nem alakulhatott ki nálunk jelentősebb hazai kereskedőtőke. A városi ipar csökkenéséhez hozzájárult továbbá a piac szétforgácsolódása is: a városi piackörzeten belül a fejlődő mezővárosok piaca elhódítja a városoktól a vásárlókat. Végeredményben a kelet-európai típusú fejlődés elkanyarodása már ebbe a korszakba helyezhető, és így — Makkai szerint — ez nem indokolható a török hódítással.

6 Bizonyos mértékben más álláspontot foglalt el Pach, aki a délnémet tőke túlsúlyával szemben fejezte ki kétségét.

7 Elekes, aki arra figyelmeztetett, hogy a Szűcs által felvázolt kép elsősorban Sopronra érvényes, a mezővárosok fejlődését pedignem lehet okvetlenül negatívan értékelni, hiszen ezek a városiasodás tartalékai voltak.

8 A mezővárosok helyzetével, vagyonosodásával foglalkozott Székely is.

9 Mi magunk több helyen állást foglaltunk a Szűcs — Makkai-féle koncepció általános érvényesítésével szemben.

10 Nem kívánhatjuk itt megismételni régebbi érveinket, csak röviden utalunk munkánk korábbi fejezeteire: a fővárosban nem mutatható ki a délnémet kereskedőtőke kizárólagos uralma, volt tőle független helyi tőke, nem csökken az iparosok számaránya a XVI. század elejéig, nem nő a szántóterület, egyszóval a nyugati határszél városainál kimutatható (és különböző okokkal magyarázható) a XV. század második felében bekövetkezett hanyatlás nem érvényes Budán és Pesten. A lakosság számának csökkenését vagy növekedését egyaránt nem tudjuk forrásanyag hiányában — igazolni Budán. Pesten a város területének kiterjesztése viszont a népesség növekedését mutatja. Nem lehetett másként Budán sem. Hasonlóképpen nem beszélhetünk hanyatlásról az északkeleti városoknál (mint Kassán) és a Szászföldön sem.

11 Ilyenformán inkább a Szűcs által feldolgozott városok: Pozsony és Sopron a különleges fejlődést mutatók, nem pedig a főváros. Szűcsnek azonban van egy érve, amely bővebb megvilágítást igényel, ugyanis ez adja meg a kulcsát az 1510 után feltételezett hanyatló szakasz megértésének. A mezővárosi fejlődés következtében összeszűkülő városi piac problémájára gondolunk. Milyen viszony lehetett korszakunkban Buda és Pest, valamint a körzetükben elterülő mezővárosok között. Idézzük fel munkánk első részének megállapításait. Más képet láttunk a Duna bal partján és mást jobb partján.