Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Iában a városi szabadságjog biztosítását. Ez a kérvény önmagában is mutatja, hogy a városoknak a feudális erőkkel szemben küzdenie kellett. A kérvény egyik eredménye II. Ulászló király 1511 végén kelt rendelete az esztergomi káptalanhoz, amelyben eltiltotta őket, hogy a budai ház ügyében érseküket a római Szentszék előtt pereljék, és utasította a kanonokokat, hogy a pert a budai tanács előtt folytassák le.

110 A budai és pesti városi hatóságoknak a királyon, tárnokmesteren és kincstartón kívül bizonyos A budai Vár mértékben a budai Vár tisztikara is felettese volt. A palota ellátása 1458-ig leszámítva Hunya- kormányzata di kormányzóságát a nádor feladata maradt, Mátyás trónra léptekor megváltozott a helyzet, Meghagyta ugyan a várnagyot a Vár katonai parancsnokának, és nem iosztotta meg a XV. század elején kialakult országos zsidóbírói jogkörétől sem, azonban egy új tisztviselőt, a budavári udvarbírót (provisor) rendelt melléje. Az udvarbíró Magyarországon a vártartomány gazdasági ügyeit intézte, de általában a várnagy alá rendelték. Budán, amelyhez vártartomány nem tartozott, a XV. század közepe előtt udvarbírói állás nem alakulhatott ki. Mátyás vezette be ezt a tisztséget, azonban hatásköre és jogköre eltért a többi udvarbíróétól. Nem tartozott a várnagy alá, hanem azzal egyenrangúnak, sőt olykor talán előkelőbbnek számított. A királyok gyakran ugyanazzal a személlyel töltötték be ezt a két állást. Feladata a Vár ellátása volt, és ezért budai vártartomány hiányában - Mátyás felügyelete alá rendelte az összes királyi tulajdonban levő vártartományokat és birtokokat, a végvárak és a más tisztségek, hivatalok ellátására szolgáló birtokok kivételével. Így a királyi uradalmak fő jószágkormányzója lett, és ez a feladatkör a Hunyadi-vagyonnal megnövekedett királyi birtoktestet tekintve, igen nagy befolyást biztosított betöltőjének. A budavári udvarbíró nevezte ki saját familiárisai közül az egyes vártartományok várnagyait és udvarbíráit, akik neki számoltak el. Az úriszéki ügyekben, azaz a királyi uradalmak földesúri bíráskodását végző szervektől az udvarbíróhoz lehetett fellebbezni. Az uralkodó a budavári udvarbíróra bízta továbbá a jászkunok igazgatását, akik a királyi földesuraság alá tartoztak. Az udvarbíró lett a jászkunok ispánja, míg a nádor megtartotta ezek bírói tisztét. Alája tartoztak még a fővárosban élő királyi szolgáló népek, a budai halászok és a pesti hajósok is. A Mátyás-féle birtokszervezeti reform először is egy kézbe fogta össze a szétforgácsolódó uradalmi bevételeket. Ezzel a király növelhette jövedelmét, és mivel az udvarbírót nem rendelte alá a kincstárnak, a gyakran főpap vagy főúr kincstartótól független bevételhez jutott a király. Míg az udvarbíró nem utalt át pénzeket a királyi kincstárba, az uralkodó a kincstár bevételeiből fizettetett az udvarbíróság számára. Másodszor az uradalmak tisztikara jelentős karhatalom volt, amelyet összefogva a király mind a rakoncátlan feudális urak, mind a jobbágyság osztályharcának féken tartására felhasználhatott, és adataink szerint fel is kuusznált. A budai várnagyé volt ebben az elsődleges szerep, és ez megmutatkozott a várnagynak a fővárosi tanáccsal közös, országos közrend-fenntartó, illetőleg büntetőbíráskodási feladatkörében is. Végül a várnagy és az udvarbíró Mátyás idejében sohasem tartozott a főurak közé, és egyik sem töltötte be a tisztet néhány évnél tovább. Találunk köztük kis-és középnemeseket, sőt budai polgárokat is, mint Ermen István deák budai bírót, aki az 1470-es évek elején udvarbíró lett, Mind a várnagy, mind az udvarbíró tagja volt a királyi tanácsnak, így tehát a tanácsban feltétlenül megbízható, tőle függő támogatói lehettek az uralkodó akaratának, amelyet az általuk kezelt pénztárral és karhatalommal is segítettek. A Jagelló-korban megváltozott a helyzet. Először a várnagyi tisztség került a bárók kezére, a fontosabb udvarbíróságot azonban még mindig kis- és középnemesek töltötték be. Ulászló azonban szakított Mátyás azon elvével, hogy az udvarbíró csak rövid ideig maradhat hivatalában, a kisnemesi származású Kubinyi László deák már tizenhárom éven át töltötte be ezt az állást. II. Lajos alatt azután az egyesített várnagyi és udvarbírói tisztet az akkor már bárói rendű Bornemissza Jánosra bízták. Róla feljegyezték, hogy utasította a budai és pesti tanácsot, hogy csak azokat a királyi parancsokat hajtsa végre, amelyekhez ő is hozzájárul. Ez is mutatja, hogy az udvarbíró, de különösen a várnagy a főváros életébe is beleszólhatott, Ferdinánd király 1527 után újból különválasztotta ugyan az udvarbíróságot a várnagyságtól, udvarbíróvá azonban ő is bárót nevezett ki, aki különben Pemfflinger János budai bíró fia volt. Ellenőrzését azzal biztosította, hogy mind az udvarbírót, mind a várnagyot tanácsosként beosztotta az általa szervezett és a kincstartó elnöklete alatt működő kamarába. A földesúri hatalom alatt álló főváros környéki mezővárosokat és falvakat a birtokosok tiszt- Óbuda és jei igazgatták, csak néhány település rendelkezett bizonyos önkormányzattal. A földesurakon S°

ldesurai kívül a nemesi vármegye is beleszólhatott ügyeikbe. Általában az udvarbíró irányította királyné nem létében a királynéi uradalmakat is: az óbudait és a csepelit, Óbuda igazgatásáról viszonylag jól vagyunk tájékoztatva. Elén a jelentős önkormányzatot élvező tanács állott, amely az egész város területén fekvő ingatlanok ügyében, saját pecsétjével ellátott okleveleket adhatott ki. A várnagynak azonban sokkal nagyobb beleszólási joga volt a város életébe, mint Budán. Ha neki úgy tetszett, kirendelhette a polgárokat, hogy támadják meg más földesúr