Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

városcsoport, a budai jog alapján élő városok ítélőszékévé vált. Azáltal, hogy a városok nem akartak lemondani egy egységes városi jog és egy feudális befolyástól mentes közös bíróság érdekében saját egyedi jogi kiváltságaikról (Lőcse, Székesfehérvár), a tárnokszék a XV. század közepi formája nem a polgári rend egységesülésének előmozdítója, hanem annak inkább szétválasztó ja lett. A tárnokszékhez lehetett fellebbezni ingatlan-és hatvan forintnál nagyobb adóssági ügyekben. Minden más ügyet - az összes bűnügyet is a városi tanács bírált el végleg. A bűnügyek kivételévei az ügyek tekintélyes részénél lehetett fellebbezni, hiszen negyveniorintos értékhatárig a pénzbíró törvényszéke volt az első fórum, ahonnan a tanácshoz lehetett fellebbezni. Elvben tehát csupán a negyven - hatvan forint értékhatár közti pereknél nem volt fellebbezési lehetőség. A tárnokszéken a tárnokmester elnökletével a városok gyakran hoztak statútumokat, amelyekben elsősorban a tárnokszéki eljárást szabályozták. A tárnokszéktől a királyi személyes jelenlét bíróságához, röviden a személynökhöz lehetett fellebbezni. Ez a bíróság a nemesek ügyeiben volt elsősorban illetékes, azonban a hozzá fellebbezett városi perekben azok jogát vette figyelembe. A személynöki székhez fellebbeztek másodfokon a tárnokszékhez nem tartozó városok.

108 c) városi Eddigi adataink szerint Zsigmond idejében próbálkozott először az uralkodó azzal, hogy rendgyülése- kívüli adókivetés alkalmával vagy más okból magához, esetleg megbízottjához hívatta a városoen kat. Ilyen meghívásokból — mégha nem is mindig szabott időpontban történtek - kialakulhatott volna a városoknak közös értekezlete, ahol nem csupán a király kívánságairól, hanem saját ügyeikben is határoztak, illetőleg az adó megszavazása fejében az uralkodóval kívánságaikat elfogadtathatták volna. Láttuk azonban, hogy erre Zsigmond idejében nem került sor. Mátyás és kincstartói az 1470-es években, a nagy kincstári reformok során, felújították, és az uralkodó haláláig több ízben megismételték ezt a Zsigmond-kori szokást. Először 1474-ben van nyom ilyesmire, bár ez még más jellegű, mint a későbbiek. A király ugyanis Zápolyai Imréhez és Bátori országbíróhoz rendelte Pozsony tanácsa megbízottait, azonban 1476-ban, amikor a mezővárosi polgár származású Handó György lett a kincstartó, a városok meghívása már igazolhatóan adóügyekben történt. És hogy az uralkodó, illetőleg pénzügyi politikájának akkori irányítója hajlandó is volt a városoknak a megjelenését, illetőleg az adómegszavazást valamivel viszonozni, azt mutatják a városok javára eldöntött nagyváradi vámper egyes szakaszainak és a meghívásoknak egybeesése. Mátyás, aki pénzügyi és igazgatási szempontból támogatta a városszövetségek létesítését, bizonyára támogatta volna a városok egységes szervezetét is. A városok azonban a királyi meghívásokat az adóemelés eszközeinek tekintették. (Addig a királyi adószedő a helyszínen egyezkedett a városokkal az adó nagysága tekintetében, most a kincstárban központilag állapodtak meg. Itt kevésbé volt lehetőség alkudni.) A városok összefogása nem sikerült tehát, de nem is sikerülhetett, nem volt meg a gazdasági előfeltétele. Az egységes országos piacnak még csak csíráit találjuk. A nagyváradi vámper pontosan megmutatta a meglevő elemeket, de az egység korlátait is. Az egyes országrészek közötti kereskedelemben ekkor még kizárólag a külkereskedelmi forgalom árucikkeinek volt jelentősége. Ez ugyan érdekeltté tette a városok felső, külkereskedelemmel foglalkozó rétegét a szövetkezésben, de a polgárság nagy tömege közömbös maradt, és ezért a széthúzó erők még jelentősebbek voltak. A fejlődés a belső piac kialakulása irányában haladt, és az uralkodó támogatása a rendi fejlődést is siettethette volna. Mátyás idejében azonban az uralkodói támogatás önmagában, gazdasági alap nélkül, nem érhetett el eredményt. Mátyás két utolsó kincstartója: Handó és Nagylucsei hiába erőltették, a városok központi tanácskozásai nem vezettek eredményre. A Jagelló-korban ilyen tanácskozásokra már nem került sor. Lehet, hogy ez kapcsolatban áll azzal is, hogy újra meghívták a városokat az országgyűlésekre. Amennyiben a kétfajta meghívás között valóban kapcsolat volt, akkor feltehetjük, hogy a király és a városi ügyeket is intéző tanácsosa, a kincstartó nem csupán adó-, hanem egyéb ügyeket is megtárgyalt a városok küldötteivel, ha azokat magához meghívta.

109 Buda és a Buda városa volt az egyetlen, amelynek gazdasági érdeke megkövetelte a városi rend egységes varost rend fellépését. Ez megmutatkozott a nagy vámperekben, ahol Buda és Pest polgársága mindig részt vett. Igyekezett a társ városokat máskor is közös eljárásra bírni, hiszen a vámperekben meggyőződhetett ennek sikeréről. A budai tanács — mint említettük — 1504-ben körlevéllel fordult a legjelentősebb kereskedővárosokhoz a magyarországi kereskedők szarvasmarha-kiviteli jogának biztosítása végett, Összejöttek a szabad királyi városok 1511-ben és Budával az élén összeírták sérelmeiket, amelyek orvoslását kérvénybe foglalva kérték az uralkodótól. Ebben a kérvényben szó van a városok vámmentességének biztosításáról, továbbá arról a sérelemről, amely azáltal érte Buda bírói székét, mert joghatóságát csorbítva, az esztergomi káptalan az érsekét egy budai ház ügyében nem a városi bíróság, hanem a pápa elé idéztette. Foglalkozik a kérvény az árumegállító jog biztosításával, panaszt emel a zsidók kereskedelme ellen, kéri a kereskedelem oltalmazását a rablásokkal szemben, a polgárok védelmét a földesúri tisztek ellen, a jobbágyköltözés biztosítását, a felvidéki városok lengyelek elleni panaszainak tisztázását és végül álta-