Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

gyedik résszel kezdődik, ami bizonyos mértékben logikus és érthető, mert ennek az elején mondják el a bíró- és tanácsválasztás módját. Az eredetihez közelebb áll az újlaki Jogkönyv, amely helyesen a negyedik részben (V. könyv) foglalkozik az adóssági ügyekkel. Az újlaki Jogkönyv azonban a bíró- és tanácsválasztással foglalkozó első két cikkelyt áttette — amennyiben az Újlak saját szokásjogának is megfelelt - a Jogkönyv első könyvébe, annak I. 2. cikkelyébe; ami pedig ebből nem felelt meg, az addigi újlaki jognak, azt kiemelte és I. könyv utolsó ötvenedik fejezetében írta le. A beosztás különben világos és ésszerű. Legfontosabb természetesen az ingatlanokkal foglalkozó rész. Nem csupán ezek adásvételével, hanem minden olyan esettel foglalkozik, amelyek ingatlanokkal kapcsolatban lehetnek: például szőlőmezsgyékkel, a szőlők vízlevezetésével, vadak okozta kártételekkel, két ház közös ereszével, a háztulajdonosoknak az utca egy részére vonatkozó jogával stb. (34 — 36., 40 — 41. fejezetek). A Kovachich-kiadásban a 31 51., az újlaki Jogkönyvben a II. könyv 1- 23. fejezetek foglalkoznak az ingatlanokkal. A második rész a büntetőjogot tartalmazza. Megfelel a budai szokásjognak, nagyon szigorú. Például a házasságtörőket egy mély gödörbe helyezik el élve, egymásra fektetve, majd átszúrják őket és még élve betemetik (68. fejezet). Foglalkozik a gondatlanságból elkövetett emberölésekkel is, és itt az az elve, hogyha ilyesmi foglalkozás körében történik, akkor szigorúbban kell büntetni, mert a mesterembernek kell annyira értenie szakmájához, hogy munkájával kapcsolatban kárt ne tegyen. Ha egy ács a tetőn dolgozva kiejti kezéből szekercéjét, és az leesve valakit agyonüt, akkor az iparos főbenjáró bűnt követ el. Viszont, ha a szekercét leteszi egy gerendára, és ezalatt a szekerce véletlenül leesik, akkor akár agyonüt, akár megsebesít valakit, az ács nem vétkes (95. fejezet). A büntetőjogi rész Kovachichnál az 52 — 122. fejezetek, míg az újlaki Jogkönyvben a III. könyv 1 -73. fejezetek. A harmadik rész (123 143. fejezet az újlaki Jogkönyvben IV. 1- 21. fejezetek) az örökösödési jogot tartalmazza, úgy, ahogy azt már elébb leírtuk. A negyedik rész tárgyalja az adóssági ügyeket és ennek az elején foglalkozik a bíróválasztás módjával. Tartalmaz perjogi elemeket is. Az újlaki jogkönyvből kiderül, hogy az adóssági ügyek tulajdonképpen a pénzbíró törvényszéke elé tartoznak, a címe: „Kezdődik az értekezés a pénzbíróról, vagyis kisebb bíróról, és az ügyekről, amelyek hivatalát érintik . . ." (V. könyv, 1 — 28. fejezetek, Kovachichnál 1 30. fejezet). Végül minden kézirat céhszabályokat tartalmaz, amelyek azonban nem egyeznek meg egyik fővárosi céh szabályzatával sem, tehát inkább mintapéldányoknak tekinthetők.

93 A római jog Mint láttuk, a budai Jogkönyv összeállítója a városi kiváltságleveleken és szokásjogon kí"

s a S

™™^ vül a magdeburgi (és más német) városjogokat használta fel, hogy lehetőség szerint minden ügy Raymundi eldöntésénél jogi szabályozás álljon rendelkezésére. A Jogkönyv sokat akart markolni, nem csuhatása pán jogi, hanem gazdasági, igazgatási kérdéseket is tárgyalt, és így mai formájában eléggé nehezen áttekinthető konglomerátum, ami nem volt alkalmas arra, hogy a városi bíróság számára kézikönyvül szolgáljon. Ennek a célnak a tárnoki jog sokkal jobban megfelel. Fel kell azonban vetnünk egy kérdést. Különösen a XVI. században egyre több olyan budai oklevelet ismerünk, amelyek római jogi hatást, sőt a római jog idézetét tartalmazzák. Ügy tűnik tehát, hogy a városi bíróság a római jogot alkalmazta olyan esetekben, amikor a szokásjog nem adott választ. Érthető is lenne ez, hiszen a római jog lényegében feudalizmus ellenes és bizonyos tekintetben polgári. Ez volt a magántulajdonon alapuló társadalom életviszonyainak jogi kifejezése. Budai alkalmazása kettős forrásból táplálkozhatott: egyrészt a római jog úgynevezett recepciós korszakában külföldi egyetemeken tanult városi jegyzők gyökeresíthették meg, másrészt hazai alapja is lehetett, hiszen nálunk, Magyarországon is régóta hatott a római jog, még a szokásjogra is. A kérdést ugyan nem dönthetjük el, azonban valószínűsíthetjük, hogy a budai joggyakorlatban alkalmazott római jogi elvek a második forrásból erednek. A XVI. században ugyanis asszonyok kötelezettség-vállalásával kapcsolatban a budai oklevelek több ízben idézik a senatus consultum Velleianumot, amely — amennyiben ennek alkalmazásáról az asszony szerződésileg le nem mond —- lehetővé teszi, hogy ne vállaljon kötelezettséget másért. Érdekes, hogy a senatus consultum Velleianum kiváltságáról való lemondás már egy 1333-as budai házassági szerződésben is feltűnik, tehát ez a szabály két évszázadon át élt Buda joggyakorlatában. Ezzel kapcsolatban különösen érdekes, hogy volt egy római jogon alapuló jogi kézikönyv, Ravmundus Parthenopeius: Summa legum brevis et utilis-a (,,A törvények rövid és hasznos summáz ata"), amelynek példányai megtalálhatók, vagy egykori meglétük igazolható Pozsonyban, Nagyszombatban, Eperjesen és Bártfán, tehát csupa tárnoki városban, sőt volt, ahogy mindjárt előadjuk, budai példánya is. A kézikönyv, amely a XIV. században kerülhetett Magyarországra, két helyen is idézi a Senatus consultum Velleianumot. Kéziratainak elterjedése és a példaképpen felhozott Velleius-féle senatus consultum tényleges alkalmazása a budai joggyakorlatban valószínűvé teszi, hogy a Summa a budai városi bíróság és általa a ,,hét város"