Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

kormányzója, valamint a pesti Collegium Charitatis (szeretetközösség) vezetői: Szegedi Pál ,,atya", Farkas Ferenc, Pesti Ferenc deák, és Gyöngyösi Imre szeniorok, valamint Szentgáli Benedek, egy szűcs fia és Ambrus szabó dékánok. Bemutatták a testvérület alapszabályait, és kérték a legátustól, hogy erősítse meg ezeket. Ez a ,,

Collegium" tulajdonképpen egy szokványos középkori vallásos társulat volt, amelyből minden városban több is működött. Az alapszabályok mégis mutatják, hogy a. városban mennyire kiéleződött már az osztályellentét. A társulatnak bárki tagja lehetett, aki lefizette az eléggé alacsony tagdíjat. Még nők is beléphettek. A tagok jelentékeny kedvezményekben részesültek. Ha megbetegedett egy tag, a Collegium ingyenes betegápolóról gondoskodott, papot küldött hozzá, halála esetén ünnepélyes formában megrendezte temetését, gyászmisét tartatott, és mindezek költségét fedezte. Amennyiben a társulathoz tartozó személy a város határától számítva nyolc mérföldön belül halt meg, és rokonsága a városban kívánta eltemettetni, a szeretetközösség két szekeret fogadott, egyet a papnak, a másikat a halott szállítására, behozatta a halottat a városba, és itt a szokásos ünnepélyességgel eltemettette. Eddig tehát szokványos temetkezési segélyegyletnek látszik a társulat. A városi szegénység érdekeit szolgálta az a rendelkezés, amely szerint, ha egy tag kénytelen lenne ingóságát elzálogosítani, akkor a Collegium adjon egy évre egy forint értékig kamatmentes kölcsönt a zálogtárgyra. Ez nyilvánvalóan a plebejusok érdekeit szolgálta, akik számára egy forint is, akkor egy disznó ára, jelentékeny összegnek számított. Csak olyan embert nem lehetett bevenni a Collegium tagjai közé, akik részeges, erkölcstelen életmódot folytató, „veszekedő és viszálykedvelő", tolvaj vagy olyan, aki „más rossz, gyanús társaságokba lép be". Ebből már lehet valamit következtetnünk a társaság létesítésének az alapszabályokban ki nem mondott valódi okára. Erről még többet mond a társulat szervezetének leírása. Élén az „atya" állott, akinek a szabályok szerint bölcs, öreg embernek kellett lennie. Jelen esetben Szegedi Pál nyilván azonos a város sokszoros bírájával. Az úgynevezett szeniorokat a városi tanácsból választották, Farkas Tamás, az ismert kereskedő és Ferenc deák tanácstagságát ki is tudjuk mutatni. Gyöngyösi 1522-ben a ferences kolostor gondnoka volt, és ebből a megbízatásából következően szintén tanácstag lehetett. A gyakorlati szervező munkát a két dékán végezte. Nekik „a leghűségesebb és művelt, jó állapotú és hírű férfiaknak" kellett lenniük. A jó állapot a vagyoni állapotra utal, tehát patríciusi vagy legalábbis gazdag középpolgári szintet kellett elérniük. Volt a társulatnak egy fizetett alkalmazottja is: a hírnök. A patríciusi tanács felügyelt tehát a társulatra, de biztosították az egyház ellenőrzését is. A vezetőség megerősítési jogát a plébános élvezte. Az ekkori plébános nemesi eredetű, pesti patrícius család sarja volt, amelyből a XV. század végén már volt egy szintén felszentelt püspök plébánosa a városnak: Nagyrévi András. A választásnál biztosították a vagyonosok túlsúlyát. A döntő szava a „sanior pars"-nak, az „okosabb" résznek volt, nem a többségnek. A vagyonosok vezető szerepére utal az a pont is, hogy akár a templomban, akár máshol a „kisebb állapotú", azaz szegényebb tag köteles átadni a helyét a később érkező „nagy állapotúnak". A legnyíltabban a társulat célját a következő pont árulja el: „továbbá, ha az említett társaságból bárkit valaki más, aki nem tartozik a társasághoz — a törvényes eljárást nem számítva — zavarni, akadályozni vagy zaklatni akarná, akkor a mondott testvérület tagjai gondoskodjanak arról, hogy ilyen társuk megzavarását minden törekvésükkel megakadályozzák". Utána megjegyzik, hogy senki se merjen a tagok közül maga annak tudatában vitát előidézni, hogy tagtársai úgyis meg fogják védeni. Ez a pont világosan mutatja, hogy a társulat az emberbaráti célkitűzésen kívül véd- és dacszövetség volt a kívülállókkal szemben. Mivel a patríciusok vezették a társulatot, ők döntötték el, hogy támadások alkalmával a jogos védelem esete forog-e fenn, tehát ők rendelkeztek a szervezet által szolgáltatott karhatalommal. A patríciusok a plebejusok számára is kétségtelenül vonzó, kedvezményeket nyújtó társulatot létesítettek azért, hogy egyrészt elnyomják az osztályellentéteket, másrészt, hogy a szervezeten kívülálló plebejusés ellenzéki erőkkel szemben, akik „gyanús társaságokat" alapítanak, tömegbázist biztosítsanak. És ha kétségünk lenne fenti fejtegetésünk igazságáról, olvassuk el a pápai legátusi oklevélben az alapszabályok után következő részt is: „a nevezett testvérület tagjai tartanak attól, hogy bizonyos rosszakaróik és irigyeik az ilyenforma testvérület és annak összes és egyenként említett cikkelyei és szabályai miatt a jövőben zaklatnák, vagy akadályoznák, vagy megzavarhatnák" őket. Ezért a legátus elrendelte az esztergomi érseknek és a váci püspöknek, valamint helynökeiknek, hogy ha a társulat tagjai bármikor segítségül fordulnának hozzájuk: „bármely ellentmondókat és lázadókat (rebelles !) vagynem engedelmeskedőket is, akik ezeketmegnem tartják — azonban a tagtársakat nem — egyházi büntetéssel sújtsák, segítségül kérve, amennyiben arra szükség van, a világi karhatalmat is". Világos, hogy nem csupán emberbaráti szervezet volt ez. Kik lehettek azok az elégedetlenkedők, lázadók, akik nem tartoztak a társulathoz, és akik ellen az egyházi kiközösítés és a világi karhatalom egyaránt igénybevehető volt? Világos, hogy a patrícius vezetéssel szemben álló városi ellenzék.

75