Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

aki Budán, a Szombathelyen is háztulajdonos volt, azonban nem budai, hanem óbudai polgárként élt. Óbuda városának tanácstagja is volt. Minden lehetősége megvolt tehát, hogy Budára költözzék, és talán ott is bejusson a patríciátusba, de úgy látszik, jobban megfelelt neki szülővárosa. Hogy mégis emelkedhessek a társadalmi ranglétrán, a Fekete család a századforduló táján nemességet szerzett, és Óbudán élve, a Pilis megyei nemesség életében is részt vett. Rajtuk kívül is több nemesi családot lehet kimutatni a városban: részben nemesített patríciusokat, részben beköltözött nemeseket, akik magukat a városi hatóság és természetesen a királyné várnagya joghatósága alól mentesítették. Igaz, ez nem ment mindig simán, Rácz Fülöp, óbudai várnagy nyilván ezért veretett össze nemesi jogaik megsértésével helyi nemeseket. A nemesek és a patríciusok természetesen a város lakosságának csak kis hányadát tették ki. Itt nagyon jól meg lehet figyelni a falusi beköltözők társadalmi emelkedését, még olyan módon is, hogy valaki először szőlőkapásként költözik be a városba, káptalani jobbágy lesz, majd később a királynéi városban polgárjogot szerez. Még látni fogjuk, hogy a királynéi város és a káptalan közötti együttműködés a század végén meggyengült, és az 1510-es években azután ki is robbantak az ellentétek. Ennek egyik oka egy káptalani jobbágyfiú emelkedése volt: Bak Péter káptalani jobbágy János fia ugyanis értelmiségi pályára ment, és végül a káptalan kanonokjává nevezték ki. így azután saját maga földesura lett, Természetesen nem akarta elfogadni apja földje fölött a királynéi város joghatóságát, hanem a káptalan földbirtokosi jogára támaszkodva szembeszállt a várossal. Az óbudai apácák jobbágyai változatlanul a legrosszabb helyzetben voltak, akár Felhévízen a szigeti apácáké. A század közepén még mindig leggyakrabban a királynéi város polgáraiból választották gazdatisztjüket, a század második felétől kezdve azonban hol nemeseket, hol budai polgárokat, azonban olykor még saját jobbágyaikat is megbíztak a gazdatiszti teendők elltásával. Ez utóbbiak közé tartozott Marton Albert, akinek — hosszabb időn át szolgálva az apácákat sikerült olyan vagyont összeszednie, hogy megszerezhesse a királynéi város polgárjogát, ahol 1521-ben tanácstag is lett. Az apácák jobbágyai között szintén voltak iparosok, például vargák, és mind a káptalan, mind az apácák jobbágyai közül többen igyekeztek a jobbágyi kötöttségekből mint deákok szabadulni. Mindenesetre tehát ezek a jobbágyok is közelebb állottak a városi polgárhoz, mint a falusi paraszthoz. A jobbágyok elégedetlenségének levezetésére a földesurak többnyire azt a módszert alkalmazták, hogy ráküldték őket a szomszéd földesúr népére és így a közös összefogás lehetőségét sikerült megakadályozniok.

70 C) Társadalmi ellentétek és mozgalmak A szokott tisztújítási időpontkor, 1440. április 24-én, Szent György napján, először gyűlt össze A plébániaaz 1439-es megegyezés alapján választott száztagú testület, hogy az új tanácsot megválassza. ^"^^ Noha 1439-ben is magyar volt a bíró, Farkas László, de ő a német posztókereskedők bizalmi embere volt. A hatalomban egyenjogú részesedést elért magyar patríciátus magának követelte az új módon először választott bíróságot. Kopácsi Dénesre, a korábban Felhévízen élő egykori adószedőre, György deák fegyvertársára esett a választás. Az adott helyzetben nem is választhattak alkalmasabb személyt, aki mint egykori királyi tisztviselő és a felhévízi keresztesek embere, a feudális urakhoz és nyilván elsősorban a kancellária hivatalnokaihoz jó kapcsolatot szerzett, és bizonyára megfelelő diplomáciai érzékkel is rendelkezett. Helyzetét csak erősítette, hogy a ,,német" párt vezetői közül többen: Nadler Mihály és maga Farkas László nem csatlakoztak a rendek által királlyá választott lengyel uralkodóhoz, Ulászlóhoz, hanem elmenekültek és F]rzsébet özvegy királyné és fia, az utószülött László (későbbi V. László) szolgálatába állottak. (Részt vettek a királyi ékszerek elzálogosításában is.) Kopácsi feladata lett az 1439-es megegyezés végrehajtása és megtartásának biztosítása. Nem csupán a választási rendszerről volt szó, a magyarok és németek (ahogy akkor még mondták: a „magyarok és németek községei") közti súrlódási felületet a plébániák közötti viszály vonatkozásában is meg kellett szüntetnie. A plébániaviszályt Erzsébet királyné, valamint a főpapok és főurak közbenjöttére - tehát még 1439-ben döntötték el: a három plébánia határának megvonásával. Mint láttuk, György deák pártja már nem elégedett meg a határok elválasztásával, hanem alá akarta vetni a Magdolna-templomnak a németek plébániáját, míg a németek fenn akarták tartani plébániájuk főtemplomi jellegét a másik kettő rovására. A határok megvonása igazságos megoldás volt, amely bizonyára nem felelt meg egyik párt túlzó képviselőinek sem, de a belátóJ)bak helyesnek tartották. Kopácsi Ulászló trónra lépte után szükségesnek tartotta az új királlyal is jóváhagyatni a megegyezést. Ennek ellenére még mindig voltak — például a Nagyboldogasszony plébánosa , akik ezt nem akarták elfogadni, és így 1441-ben, amikor a városnak újból német bírája volt, megint előkerült az ügy. A bíró a magát most Bornemisszának nevező Onwein Péter volt, aki ezt a tisztet 1439 előtt is viselte. Mégsem állt a „német" plébánia oldalára, és így a megegyezés továbbra is a jelek