Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

minőségűt is olcsóbban adhatta a budainál. Gyakran maguk is mérették ki, és így nemcsak a polgárok által termelt bor árát nyomták le, hanem ki is kapcsolták őket a közvetítő kereskedelemből. A város az egyházi borkereskedelemmel szemben királyi kiváltságokkal vértezte fel magát, amelyekkel azonban az egyházak, éppen az uralkodó támogatásával, rendesen túltették magukat. II. Ulászló 1504-ben elrendelte, hogy a polgárok engedjék meg az esztergomi káptalan sasadi tizedborának eladását a városban. II. Lajos 1526-ban igen szigorú hangon fenyegette meg a várost, mert nem engedi meg a veszprémi püspöknek, hogy budai tizedborát eladja Budán. A Szent Zsigmond-prépostság a legjobb minőségű magyar bort termő délvidéken volt szőlőbirtokos, és ott termett borait a prépost a palota előtti kanonoki házakban mérette ki, a polgárok tiltakozásával pedig nem törődött. Persze, nem is volt a tiltakozásnak eredménye, hiszen a prépost — Várdai Pál — egy személyben a király kincstartója is volt akkor. A szőlőtermelésnek azonban más szempontból is jelentősége volt a város életében. Emelte Szőlőtermelés ugyanis a belső piaci forgalmat. A nagyszámú szőlőmunkást, akár helyi lakos, akár a vidékről es P

%ac% érkező idénymunkás volt, élelmezni kellett. Ruházatát, munkaeszközét is nyilván itt szerezte be. Ez növelte a város pénzforgalmát, élelmiszer-kereskedőinek és iparosainak hasznát, de a növekvő kereslet miatt a drágaságot is. Érdekes, hogy a kereslet nem fejlesztette a gabonatermelést. A város területén és a szomszéd falvakban nem szaporodtak a szántóföldek. A budai patríciusok szereztek ugyan szántóföldeket, de csak távolabb a várostól. A gazdag polgárok ugyanis nemcsak szőlőket szereztek. A szomszéd falvakban birtokrésze- Patríciusi ket vásároltak, vettek bérbe vagy zálogba. Előfordult az is. hogy jobbágytelket szereztek rajta 0ïrtokok levő jobbággyal, mint Bián egy budai halász két telket. Ebben az esetben, ha csak el nem kergette a jobbágyot a földjéről, a jobbágytól pénz- és ter meny járadékban részesült, ami két telek után nem lehetett különösen magas. Gyakoribb volt ennél azonban az úgynevezett majorságok szerzése. A majorságot a birtokos maga műveltette meg bérmunkásokkal, vagy esetleg és amennyiben voltak, jobbágyai robotjával. A polgárok majorságaihoz azonban általában nem tartoztak jobbágy telkek, és így csak a bérmunka maradt a föld művelésére. Majorsága volt Szegedi István deák pesti bírónak Ecseren vagy Fedémesen, Bodó Mihálynak a Solt megyei Bánkházán. Hasonló példákat mind Pest, mind Buda esetében bőven fel lehet sorolni.

51 A pesti gazdag polgároknál a város határától távol is találunk jelentős szőlőbirtokokat. Pest Pesti környéke ugyanis nem volt nagyon alkalmas a szőlőművelésre, és az itt termett bor nem fedez- volgárok hette a város szükségleteit. A budai szőlőterületről a pesti polgárság a város önállósodása után ^öm^

1 szinte teljesen kiszorult. Pest gazdagságának egyik alapja azonban a délvidéki borok kereskedelme volt, és ezért nem véletlen, hogy a legtekintélyesebb polgárok, akik egyben nyilván borkereskedők is voltak, a délvidéken, azaz Szerem, Valkó, Baranya és Somogy megyékben szereztek szőlőket. Szigeti Bodó István deák, bíró a szerémségi Kamoncon, Szakácsi Balázs kereskedő a Valkó megyei Újlakon, Bodó Mihály Somogyban és (Kamoncon?), Tatai György deák Valkó megyében és egyesek Tolna megyében voltak szőlőbirtokosok. A pesti polgárok szerémségi szőlőszerzését úgy értékelhetjük, hogy a kereskedelmi tőke nyomult be a szőlőművelésbe és a borkereskedők maguk nagyban foglalkoztak szőlőműveléssel. Nem valószínű, hogy csak a bortermelés céljából szereztek szőlőt a délvidéken, és kereskedni csak saját borukkal próbáltak, hanem a borkereskedő vásárolt magának szőlőt is.

52 Mindkét város mellett kertek is terültek el. Budán még a városfalon belül, a tótfalusi és tasehen- Kertészet tali külvárosokban is voltak kertek és majorságok. Gyümölcsösök és káposztakertek mellett Szent jakabfalván sáfrány kertre is maradt adat. Termeltek ipari növényeket is. A palotai határban kenderáztatóról van tudomásunk. Gallinczerék a sörfőzde számára saját termelésű komlót használtak fel, amelyből piaci értékesítésre is jutott. A majorsági gabonatermelést nem annyira piaci értékesítés végett, mint saját szükségleteik kielégítésére folytatták. Gallinczerék egész csekély mennyiségű gabonát adtak el, azt is csak azért, mert a szürethez hirtelen pénzre volt szükségük. A saját termésű gabonát, legalábbis az említett patrícius, részben felélte, részben az árpát a sörfőzéshez használta fel. A két város kereskedő patríciusai általában nem a feudális, hanem a későbbi tőkés mező- Patríciusi gazdasághoz hasonló módon gazdálkodtak. Jellemző, hogy a Gallinczer-szőlők termését a leg- gazdálkodás nagyobb részben a piacra szánták. Valószínűleg jó minőségű szőlőt termeltek, mert saját borukat sokkal drágábban adták el, mint ahogy a háztartás számára vásárolták. Ezért azután maguk, helyesebben a sáfár és szolgái (hiszen a tulajdonos akkor nem tartózkodott Budán), nem ittak a saját termésből. Általában idegen volt a budai patríciusoktól a feudális típusú gazdálkodás. A legtekintélyesebb budai patríciuscsaládok egyikének, a Haliereknek ismerjük ingatlan vagyonát. Jobbágytelkük — legalábbis Magyarországon — nem volt, tehát földjeiket nem a jobbágyok munkajáradékával műveltették meg, hanem bérmunkásokkal. Pedig volt földjük és nem is kevés. Budán hat szőlőjük és egy kertjük, míg vidéken két majorságuk, hozzátartozó szántókkal, szőlőkkel, kertekkel és rétekkel. Ez már gabonában is valószínűleg nagyobb termést biztosított, mint amennyit a család elfogyasztott. Termésük egy részét tehát piacra vitték. 9* ISI