Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

A termelési költségeket sajnos, nem ismerjük. Hasonlóképpen a berendezés használatából következő amortizációt sem. Mégis, ha a másik sörfőzdére vonatkozó kiadásokat is a méhsörfőzőhöz számítjuk, azt hisszük, hogy nem tévedünk, ha annak tiszta hasznát kereken hetven forintra értékeljük. Valószínűleg a másik sörfőző haszna sem lehetett sokkal alacsonyabb. A Jagelló-korban a városnak az élelmiszeripar után a második legerősebb, egyben a legkevesebb - mindössze öt — szakmára tagozódó iparága a ruházati ipar. Ezek: kesztyűgyártók (akik a szűcsmesterségből váltak ki), süveggyártók, szabók, szűcsök és vargák. A XIV — XV. század fordulóján vitán felül az első helyen állott ez az iparág a budai iparágak között, hogy aránya azután a XV. század második felében más iparágakhoz képest visszaessék. Ez nem jelentette a mesterek számának a csökkenését, csak azt, hogy az árutermelés fejlődése a városi ipart erősen kifejlesztette, és számos, addig nem művelt szakmát honosított meg a fővárosban. Ugyanakkor a pesti ipar XV. század közepi kibontakozásának hatását meg kellett éreznie a budai ruházati iparnak is, hiszen feltétlenül piaca szűkülését hozta magával. így azután a Hunyadikorban — noha még mindig a harmadik legerősebb iparág — vesztett jelentőségéből, míg a Jagelló-korban a legnagyobb fejlődés éppen a ruházati iparban mutatható ki. Mind a mesterek száma, mind a többi mesterséghez viszonyított aránya ennél az iparágnál a legmagasabb, még az élelmiszeripar növekedését is meghaladta. Ez a nagyarányú növekedés, ha a külföldi városokkal összehasonlítjuk, csak azt jelenti, hogy elérte azt a számarányt, amelyet a ruházati ipar mesterei ott alkottak. Hazai viszonylatban azonban igen különös jelenséget takar: a falvaktól a városokig ez volt a legnépesebb iparág. Mindenütt, .Budán is, a két legnépesebb ruházati mesterség a szabó és a varga. A Jagelló-korban Budán negyvennégy szabó, huszonnyolc varga és huszonkét szűcsre maradt fenn adat. A szabók mind a Hunyadi-, mind a Jagelló-korban a mészárosok után számban a legerősebb mesterség, a varga a Jagelló-korban elérte a harmadik, a szűcs a negyedik helyet, ós ezzel megelőzte az ötvösöket is. A ruházati ipar országos jelentőségét az ország gazdasági fejlődésével, a társadalmi munkamegosztás szélesebb körűvé válásával magyarázhatjuk. A jobbágyság zöme — úgy látszik — már nem otthon készített ruhát hordott. A fővárosi mesterek munkalehetőségét a fővárosi jelleg növelte. Fel kell még hívni a figyelmet, hogy nagy mennyiségű külföldi posztó jött be az országba, de csak kevés kész ruha. A behozott és az itthon gyártott szövetek bő nyersanyagválasztékhoz juttatták a ruházati ipar mestereit és nekik, a süveggyártókat leszámítva, nem kellett a külföldi versennyel küzdeniük. A kalapbehozatal ugyanis nagyobb arányú volt, és ez abban is megmutatkozott, hogy a Jagelló-korban Budán mindössze öt süveggyártóra van adatunk. A készruha-behozatal hiányát valószínűleg a túlnyomóan magyar viselettel magyarázhatjuk.

43 A ruházati iparhoz tartozó mesterség művelői nemcsak megrendelők, hanem a piac számára is dolgoztak, ezért közel álltak a kereskedelemhez. Különösen elmondhatjuk ezt a szabókról és a szűcsökről, akik nagyon értékes nyersanyagokkal dolgoztak (külföldi szövetek, drága prémek). Találunk köztük nagyon gazdag polgárokat, de nagyon szegényeket is. A céhrendszer ekkor már nem tudta megakadályozni a vagyoni különbségek létrejöttét egy mesterségen belül. A piacra vagy a nagyurak megrendelésére dolgozó mesterek szükségképpen kiváltak a közönséges foltozóvargák vagy szabók közül. Egyes mesterek már teljesen elszakadtak az ipartól és kereskedővé váltak. Szabó Benedek budai polgár, aki 1494-ben a kincstárnak bíbor- és damasztszöveteket szállított, nem valószínű, hogy

1 ruhát is készített volna. Ez a polgár a XV. század végén egyike volt azoknak a kereskedőknek, akik az olasz szövetek eladásában a firenzeiek vetélytársává tudtak válni. A magyar és német szabókon kívül, kiknek külön céhük volt, az egyre terjedő olasz divat miatt olasz mesterek is dolgoztak a fővárosban. Az új ruhát gyártó céhbeli szabómestereken kívül a céhen kívüli foltozó szabóknak csak a javítást engedték meg.

44 Az építőipar eléggé szerteágazó mesterségekből állt. Idetartoztak az ablakgyártók, ácsok, fazekasok, festők, kemencegyártók, kőfaragók, kővágók, kőművesek, kőfejtők, építészek, ,,pagimentumgyártók", téglások, üvegesek. A Mátyás-korhoz képest az építőipar aránya csökkent, ha a mesterek száma növekedett is. Az építőipar azon középkori iparágakhoz tartozott, ahol széles körű együttműködésre volt szükség, ahol több mestert és nagyszámú napszámost foglalkoztattak. Mint láttuk, az ágyúöntésnél is felhasználták napszámosként a kőműveseket és az ácsokat. Az építőiparban ezért jelentős tőkére volt szükség, ezt azonban, mivel szükségképpen megrendelésre dolgoztak, a megrendelő folyósította. A legnagyobb építtetők, vagy a nagy feudális urak (a király, az egyházfejedelmek), vagy a városok, mint testületek voltak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy tekintélyes építőmester ne gyűjthetett volna tőkét és esetleg ne építhetett volna hitelbe. A király az 1520-as évek elején két építőmesterrel helyreállíttatta a délvidéki Pét végvárát: a firenzei Lőrinccel és a budafelhévízi Tóth Lőrinccel. A kincstár azonban csak a munka befejezése után tudta kifizetni a mestereket, a firenzei mester 713 aranyforintot és 21 dénárt, a felhévízi Tóth pedig 511 aranyforintot és 23 dénárt kapott, Máskor előleget fizettek a megrendelők. Az 1500-as évek elején a garamszentbenedeki apátság egyezett meg egy budai külvárosi téglakészítővel: Gergely mesterrel, hogy saját készítésű tégf ) ruházati ipar szabók és szűcsök g) építőagyagipar