Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

mokhoz a XVI. század elején jutottak, tehát iparáguk a külföldi verseny ellenére is még fejlődőképes volt.

39 A bőripar aránya Budán megfelelt a külföldi városokénak; öt, céhekben szervezett szakma c) bőripar tartozott ide: az erszény-, irha-, nyereg-, szíjgyártó és a tímár. Ezek a szakmák mind egymás, mind a vargák és szűcsök üzleti versenye ellen harcoltak. Egyik sem tartozott Budán a legtekintélyesebbekhez, és így tanácsi képviselethez sem jutottak. Teljesen jelentékteleneknek mégsem mondhatjuk őket: a tímárok is szereztek Hévízen csertörő malmokat. A főváros nagy bőrkereskedelmi központ jellege ellenére a Jagelló-korban az iparág aránya a többi kézműveshez képest Budán a felére csökkent ugyanakkor, amikor Pesten növekedett. Lehetséges, hogy mivel Pest inkább foglalkozott a hazai iparcikkek országos elosztásával, mint a feudális urak szükségletét kiszolgáló Buda, a nem fényűzési iparágak jobban fejlődtek Pesten. Az is lehet viszont, hogy a bőripar fejlődését a szűcsök és vargák üzleti versenye gátolta. A fa- és csontművesség aránya Budán hasonló az európai és hazai városokéhoz. Ide számít- d

) f°- éa juk az asztalosokat, esztergályosokat, favágókat, kerékgvártókat, pintéreket, olvasógyártókat, csorit

~ , szekérgyártókat és szitásokat. Budán a legjelentősebb faipari mesterség a pintérség volt, ami a főváros bortermelő központ jellegéből eredt. A faiparosok fele mind a Hunyadi-korban mind a Jagelló-korban közülük került ki. Két céhük is lehetett. A magyar pintéreknek az esztergályosokkal közös céhe a Magdolna-templomban tartott fenn oltárt. Zömében a Szombathely környékén laktak. A faipar művelői sem számítottak általában a leggazdagabb polgárok közé, bár Olvasógyártó Mihálynak volt annyi pénze, hogy felépíthesse a taschentali Szent Anna-kápolnát, Az iparosoknak közel egynegyede tartozott az élelmiszeriparhoz a Jagelló-korban (borégetők, e) élelmiszercipósütők, kenyeresek, pékek, perecesek, pogácsások, halászok, mészárosok, vadvágók, molná- tpar rok, seresek, szakácsok). Az iparág aránya megnőtt, a Hunyadi-korban az iparosoknak alig egyötödét tette ki, a Jagelló-korban viszont vezető iparággá vált. A többi iparághoz képest erőteljes a fejlődés, oka bizonyára a fővárosi jelleg erősödésében, a bíróságokra, és a királyi udvarba siető nemesek ellátásában keresendő. Nem csupán az élelmiszeriparon belül, hanem az összes iparosok között is a legnépesebb szak- mészárosok ma a mészárosoké volt (1440- 1490: 9,4, 1490 — 1529: 10,8 százalék). Nemcsak számban, tekintélyben, vagyonban is élen jártak a budai, óbudai és felhévízi iparosok között. A húson kívül halakat, bőröket és faggyút is árultak. A bőrök árusítóhelye a mészárszékekben volt, de a céhlevél megengedte, hogy a bűz miatt ne ott, hanem házaikban árusítsák. A bőrt annak adhatták el, akinek akarták, de ügyelniük kellett arra, hogy a városbeli tímárok ne maradjanak bőr nélkül. A céh maga is értékesítette a bőrt; olykor az egész, az év folyamán kitermelendő bőrmennyiséget előre eladta egy kereskedőnek. Ilyen vállalkozó volt az olasz Baptista, aki a XVI. század elején több éven át megszerezte a budai német mészároscéh teljes bőrállományát. Baptista egyike volt a Budán élő legtekintélyesebb firenzei kereskedőknek. Mivel a magyar állatbőr igen keresett cikk volt, ez a kereskedő bizonyára jó üzleteket kötött, A halárusítás miatt a korszak végéig fennáll az ellentét a halászok és a halárusítók között.

40 Az élelmiszeriparosok között mind létszámban, mind tekintélyben a mészárosok után a pékek pékek, zsemlekövetkeztek. A különféle pékipari ágakhoz a Jagelló-korban huszonhármán tartoztak. Már a sütok Jogkönyvből látjuk, hogy a pékipar részszakmákra bomlott, most talán még jobban differenciálódott. A zsemlesütők voltak a legtöbben, és ők a legtekintélyesebbek is. Bár külföldi városokban is éltek gazdag pékek, mégis különösnek látszik a zsemlesütők nagy jelentősége a város életében, hiszen nem vásárolt mindenki kenyeret vagy péksüteményt. Gallinczer Lénárt budai patrícius 1525. évi számadáskönyvében nem találunk kenyérvásárlásra vonatkozó bejegyzéseket, tehát otthon sütötték. A pékipar nagy jelentőségét a malomiparral való kapcsolatának köszönhette, annak, hogy a Jagelló-korban a zsemlesütők mintegy uralkodtak a budai malomiparban. A Dunán, sőt a kisebb patakokon is számos kisebb-nagyobb vízimalom működött. A legjelen- malomipar tősebb malom vidék Felhévíz, ahol a ma is meglevő Malomtó létesítésével sikerült a melegforrások vízhozamát úgy szabályozni, hogy viszonylag kis területen több malom üzemeltetése vált lehetővé még télen is. Felülcsapó malmokat készítettek, ahol nem a víz folyása, hanem esése hajtotta a ciszternákban elhelyezett vízkerekeket. Az itteni malomtulajdonosok — feudális urak — bérbe adták malmaikat. A malomkerekek hibáinak kijavítása kivételével a karbantartás a bérlőt terhelte. A folyón működő hajómalmok általában polgári tulajdonban voltak. Elkészíttetésük tekintélyes anyagi áldozattal járt. Nem véletlen, hogy a malmok csak a legritkább esetben jutottak a tényleges munkát végző molnármesterek tulajdonába vagy Hévízen bérletébe. A XV. század közepétől egyre több malmot alakítottak át kalló vagy csertörő malommá, vashámorrá. Az élelmezés miatt fennmaradtak természetesen a gabonaőrlő malmok, sőt úgy látszik, hogy a dunai malmok száma emelkedett. A kereskedelmi úton idehozott gabonát a fővárosban őrölték lisztté. A XV. század közepétől kezdett benyomulni a malomiparba a zsemlesütőmesterek ipari eredetű tőkéje. Természetesen továbbra is maradtak patríciuskézen malmok.