Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)
a városok mestereket fogadtak fel, fizetést folyósítottak nekik és a hozzájuk beosztott más mestereknek, igen gyakran a nyersanyagot is a megbízó vásárolta meg. Az ágyúkészítés és vele kapcsolatban a lőszergyártás tehát ugyanolyan jellegű és nagy tőkebefektetést igénylő, a céhes ipar keretében el nem végezhető munka volt, mint a nagy építkezések. Ezt adatokkal is alátámaszthatjuk. Az 1494 —95-ös kincstári számadások ugyanis tartalmazzák Újlaki Lőrinc herceg lázadása leverése idején az ágyúöntésre, puskaporgyártásra fordított kiadásokat. Az egész fegyvergyártást Mátyás király egykori főágyúöntője, a poroszországi származású budai háztulajdonos, Mariawerder Jakab mester irányította, aki iparosmester létére Mátyástól megkapta a rohonci uradalmat, várával és Rohonc mezővárossal, ezért tekintélyes középbirtokos nemesként kijárt neki az egregius cím is. 1494. augusztus 8 és 1495. április 4 között részben közvetlenül Jakab mester kezéhez, részben munkásainak bér formájában, valamint nyersanyagokra és szállításokra összesen 1304 forint 59 dénárt fizetett a kincstár. Ebbe az összegbe nem számítottuk a kész ágyúk, illetőleg a puskapornak a hadszíntérre szállítását, hanem csak a helyi szállításokat. Jakab felügyelete alatt nem csupán ágyúkat öntöttek, hanem puskaport, ágyúgolyót, ágyútalpat is készítettek, noha puskaport több ízben készen is vásároltak. A iát a Csepel-szigetről hozták az ágyútalpak számára, amelyeket a kovácsok a vár alatti csűrben vasaltak meg. A fő munka úgy látszik, a Friss-palota előtti téren folyt. Megvásárolták, illetve beszerezték mindazt, ami a puskapor és ágyútalp készítéséhez kellett: követ, vasat, fát, szenet, ként, salétromot, köteleket, szíjakat. A segédmunkákat: puskaporgyártást, ágyúgolyó, és ágyútalpkészítését kőfejtők, kőfaragók, ácsok, kovácsok napszámban végezték el, egyes munkákat pedig fővárosi céheknek adtak ki, mint a szekérgyártóknak és szíjgyártóknak. Volt úgy is, hogy a munkánál egyszerre tizenöt puskaporgyártó, tizennégy kőműves, három kovács, vagy tizenkét pesti ács dolgozott napszámban. Jakabnak magának is volt ácsmestere. Jakab mester vagyonát, valamint állását Márton ágyúöntőmester — talán fia, veje vagy más rokona - örökölte, aki később II. Ulászló síremlékének bronz feliratát is öntötte. Az ágyúöntés részletesebb költségeit nem ismerjük. Ezt Jakab mester mintegy vállalkozóként látta el, és ezért kaphatott egy ízben hétszáz, más ízben száz forintot. Ezenkívül többször kapott még kisebb összegeket. Az adatok világosan mutatják, hogy az ágyúöntés a céhszervezeten kívül eső munka volt, ahol a céhes mesterek napszámossá süllyedtek. Persze az is lehet, hogy az ott alkalmazott kovácsok vagy kőfaragók már nem is voltak céhtagok. Különösen a tulajdonképpeni ágyúöntés munkája jelentős ebből a szempontból: itt nem a kincstár, hanem a vállalkozó mester fizette a napszámot, nyilván úgy, ahogy meg tudott állapodni munkásaival. Az ágyúgyártáshoz szükséges technikai tudás, különféle mesterségek összefogása és nyersanyagszükséglete egyébként is fejlesztően hatott az iparra. 38 nás fémipari ^gy kivétellel, minden fémipari szakma művelőjéről több adat maradt fenn a Jagelló-korban, szakmák mm £ a Hunyadi-korban. A kivétel az egyik legrégebben kialakult fémesmesterség, a késgyártó. Adataink helyességét igazolja ez: az egyre növekvő mértékű késbehozatal elsorvasztotta a késgyártó ipart, a megmaradt késesek nyilván a behozott félkész árukat dolgozták fel. Mivel nagyobb mérvű fémiparcikk behozatal a késeken kívül nem volt, a többi szakma tovább virágzott, köztük olyan részben gondos munkát, részben magas technikai felkészültséget igénylők, mint a tűgyártóké és a harangöntőké. pénzverés j± pénzverőkre vonatkozó adatok ugyan a két korszakban azonosak, azonban az összes fémipari szakmák között az arány jóval magasabb a Hunyadi-korban, mint a Jagelló-korban. Ez is érthető, ugyanis 1470-ben megszűnt a budai pénzverés, és csak 1521-ben, a Jagelló-kor végén kezdtek újra pénzt verni a fővárosban. b) szövő- és j± SZÖVŐ- és fonóipar a nyugati városokban általában igen jelentős, a lakosságnak legalább fonotpar e gy ne gy e( jét, egyötödét kitevő iparág volt, Budán viszont erről nem beszélhetünk. (Arányuk 8,5, ill. 7 százalék.) Igaz, ez a számarány megfelel a többi magyar városokénak. Közéjük sorolhatjuk az arany szövőket, csapókat, kelmefestőket, kötélgyártókat, nyirokét, posztókészítőket, takácsokat, vászonkészítőket. A legjelentősebb volt köztük a nyírok szakmája, utánuk a kötélgyártók, takácsok és csapók következtek. A nyírok nemcsak sokan voltak, hanem a város leggazdagabb patríciusi szinten álló polgárai közé tartoztak. Mint már az előző részben láttuk, összekapcsolták a posztónyírást a posztómetéssel, azaz a kereskedelemmel. Ezért nyírták az idegen posztót is, ezt az 1522-es budai árszabályzat is bizonyítja. Ilyenformán a nyírok is rászorultak a külföldi behozatalra A csapók a felhévízi melegvíz-forrásoknál - a XVI. századi adatok szerint — malmokat béreltek. A csapó kallózás útján állította elő az olcsó (szürke) abaposztót, szüksége volt tehát kallómalomra. A Jagelló-korban az iparág számaránya csökkent, bár a szövőiparosokra több adat maradt fenn. Ennek oka talán a külkereskedelem, a nagyarányú idegen posztó- és vászonbehozatal volt. Bár a szakirodalom szerint szegényebb emberek is viseltek idegen posztóból készült ruhát, a hazai abaposztóra vonatkozó igény nem szűnt meg. Az iparosok tanulói ruháit ebből készítették, és alacsonyabb rangú szolgák is ezt hordták. A Gallinczer-féle számadásokban is olvasunk szürke posztócsuha vételéről. A csapók a hévízi mal-
